Századok – 1994
Közlemények - Solymosi László: Harangozók és Harangozó nevű települések a középkori Magyarországon II/335
HARANGOZÓK ÉS HARANGOZÓ NEVŰ TELEPÜLÉSEK 345 Ez utóbbi úgy történhetett, hogy az egyházi földesúr növelte földterületüket, gazdaságukat, sót — mivel akadtak harangozók, akiket láthatóan föld nélkül adományoztak — földre ültette, földhöz juttatta őket, amint a szepesi harangozó esetében láttuk. Ezen a ennen pedig a harangozáson kívül mást is követelhetett tőlük. A szepesi harangozó és a pannonhalmi apátság salai birtokán élő jobbágyok (iobagiones) helyzetének egybevetése arra enged következtetni, hogy a harangozói szolgálat teljesítéséért, akárcsak egyéb feladatok ellátásáért, meghatározott mennyiségű — minden bizonnyal tíz hold — szolgálati föld járt, s ami ezen fölül volt, azért már másképpen kellett adózni.56 Amikor a balonyi harangozók órkanonokuk közbenjárására várföldet kaptak, cserébe nyilván újabb kötelezettséget is vállaltak. Idővel egyre inkább az újabb szolgáltatásokra esett a hangsúly, a szakrális rendeltetés pedig háttérbe szorult, egyre inkább fölöslegessé vált, különösen azoknál, akik a hetes vagy hónapos szolgálat során amúgy is ritkán teljesítették névadó feladatukat. Közben az eltérő rendeltetésű földek is összemosódtak. A harangozók szakrális rendeltetéséről a pannonhalmi birtokösszeírás 1238 táján egy szót sem ejtett, azt ellenben rögzítette, hogy közös szolgálatot (communia servitia) kell teljesíteniök.57 Ez pedig évi három nap robotot, Szent Márton napi adót, borszállítási kötelezettséget, a plébánosnak járó adományt valamint feltehetően az egyházi földesúr és kísérete megvendégelésében való részvételt (descensus) foglalta magában.58 A szakrális rendeltetés lassan megszűnt, átváltódott vagy jelentéktelenné vált. A tihanyi apátság 1211 és 1267 között a Somogy megyei Szárszón harangozókat kapott. Egy idő után mind az apát, mind a harangozók fölöslegesnek érezték a sajátos kötelezettséget. Az officium pulsatoriale a Balaton túlsó partján lakóknak bizonyára a közlekedés nehézségei miatt nem kis terhet jelentett, a monostornak pedig nem volt szüksége rá. Ezért 1269-ben kölcsönösen megállapodtak abban, hogy a szárszói harangozók Szent Mártonkor évente hét pondust fizetnek az apátságnak, s sajátos kötelezettségüktől örökre megszabadulnak.59 Ekkora pénzjáradék minden bizonnyal nemcsak a harangozás, hanem a hozzá tapadt egyéb szolgálatok megváltását is magában foglalta. A korszerűtlen járadék megváltását a 13. századi társadalmi és gazdasági változások kényszerítették ki. A szakrális kötelezettség megváltása és az azt végző szolgálónépek számának megfogyatkozása azt eredményezte, hogy a harangozást a szolgarendű elemektől fokozatosan az erre a feladatra alkalmazott személyek vették át. A 14. századi káptalani statútumok arról tájékoztatnak, hogy ez a folyamat a nagy egyházi intézményeknél már lezárult. A székesegyházi harangozó egyházi alkalmazott volt. Az őrkanonok vagy — amennyiben távozását ő idézte elő — a succentor választotta ki személyét. Megdorgálásával csínján kellett bánni, nehogy otthagyja állását. Alapvető feladatát, hogy mikor, hányszor és milyen haranggal harangozzon, általánosan ismert egyházi előírások, a helyi tradíció és olykor írásban rögzített szabályzat szerint látta el. A harangozás mellett ő takarította a templomot, s ő vitte a divinum officium igényelte könyveket a sekrestyéből a kórusra és vissza. Munkájáért részesült az egyházi bevételekből.60 Talán már ilyen fogadott alkalmazott volt az az esztergomi harangozó, aki a 13. század végén házat birtokolt a káptalani városrészben.6 1 Az új típusú harangozó a 14. században már a kisebb egyházakban is megjelent. Nyitra megyében az elefánti plébániatemplom harangozója az 1322. évi szabály-
