Századok – 1994
Közlemények - Solymosi László: Harangozók és Harangozó nevű települések a középkori Magyarországon II/335
HARANGOZÓK ÉS HARANGOZÓ NEVŰ TELEPÜLÉSEK 339 lombirtoka lett, hanem jóval korábban. Az ott élő harangozók feletti joghatósága messze megelőzte és mintegy előkészítette a földesúri jogok megszerzését. Az egri őrkanonok joghatósága, felügyeleti joga a székesegyház szakrális rendeltetésű harangozói esetében idővel földesúri jogokkal egészült ki, s mindehhez végül egyházi jog, tizedjog is társult. Ez a folyamat másutt is végbement. A harangozók lakta Balony is javadalommá vált, a Győr megyei település a győri őrkanonok birtoka lett.20 A káptalani birtokok javadalommá alakításakor az őrkanonok azt a települést kapta meg, amelynek lakóihoz feladatköre alapján korábban köze volt, s a település az őrkanonoksághoz kapcsolódott. Mivel az őrkanonok Harangozó nevű falut birtokolt, és tisztéből adódóan a székesegyházi harangozókra és munkájukra felügyelt, az elmondottak ismeretében nem nehéz elfogadni, hogy csak harangozók lehettek a Harangozó nevű települések névadói. De mikor történt maga a névadás, mikor keletkeztek a Harangozó nevű települések? Első megközelítésben a kédésre azt válaszolthatjuk, hogy a névadás valamikor a birtokos egyház alapítása és a helynév első előfordulása közti időben zajlott le. Ezt teljes bizonysággal állíthatjuk, hiszen nem valószínű, hogy időközben a település az egyik egyházi intézmény tulajdonából a másikéba ment volna át. Eszerint a pécsi és az egri székesegyház Harangozó faluja valamikor a 11. század eleje és az 1330-as évek között, a madocsai apátságé pedig a 12. század közepe és a 15. század között kapta sajátos nevét. Az Eger melletti település esetében alkalom nyílik a tágas intervallum szűkítésére. Az először 1334-ben említett harangozói egyházat — mint láttuk — 1297-ben, és csak akkor, egri egyháznak mondották. Ebből pedig az a következtetés látszik kézenfekvőnek, hogy az Árpád-kori egyházas hely 1297 és 1334 között új nevet kapott. Ezzel a névváltozással szemben, melynek különösebb okát nem tudjuk adni, jogos az az ellenvetés, hogy az Eger patak völgyében és Eger város közelségében fekvő település temploma esetében alternatív névhasználattal éltek, s csupán a véletlen számlájára írandó, hogy nem a Harangozó elnevezés adatolható korábbról. A probléma megoldása, a datálás szükséges pontosítása végeredményben akkor remélhető, ha a szokásos nagyvonalú mellőzés helyett a névadókat is bevonjuk a vizsgálódás körébe. Mit tudunk tehát a harangozókról? Mint említettük, harangozók csak egyházi birtokon éltek, ott viszont a királyi alapítású egyházak és monostorok, valamint a magánegyházak, nemzetségi monostorok népei között egyaránt előfordultak. Számuk nem volt jelentős; népesebb egyházi birtokon rendszerint csak a háztartások néhány százaléka tartozott ebbe a kategóriába (Almád: 1%, Dömös 3,5%, Pannonhalma 2%), s arányuk csak kivételképpen haladta meg a tíz százalékot (Szentjobb: 14,6% és Csázma: 18%).21 A harangozók királyok és főleg magánszemélyek — gyakorta asszonyok — jámbor adományaiból kerültek az egyházi népek közé. Nincs nyoma annak, s nem is valószínű, hogy az egyházi földesúr az egyház népei közül valakit is harangozóvá tett volna. A király udvarnokait, a magánszemély pedig servusait rendelte erre a feladatra. Minden esetben férfi, tehát tényleges vagy potenciális családfő lett harangozóvá. Márton comes felesége, Magdolna asszony a 12. század közepén két harangozót adott a csatári monostornak, Margit úrnő pedig kettőt-kettőt a pannonhalmi apátságnak, illetve a Szent Péter egyháznak. Pacus királyi szerviens nagyanyja a
