Századok – 1994
Közlemények - Mesterházy Károly: Tegez és taktika a honfoglaló magyaroknál II/320
322 MESTERHÁZY KÁROLY és rámutatni az abból levonható harcászati következményekre. Ez utóbbiakról a történeti források szinte mind megemlékeznek, legfeljebb az auctorok figyelme hol erre, hol arra a jelenségre terjedt ki. Első lépésben tehát célunk meghatározni, hogy hány nyílvessző fért el a honfoglalók tegezében? A tegezben levő nyílvesszők számát még a régészeti leletek ismerete előtt Salamon Ferenc kb. 40-re tette. Kiindulási pontja Maurikios taktikája volt.1 8 A későbbiekben azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a tegezben levő nyilak számával sem lehet azok befogadóképességét meghatározni, hiszen többnyire 3-4, ritkábban 6-7 nyílcsúcsot találtak csak bennük. Egészen ritkán leltek 8 nyílcsúcsot egy-egy tegezben.1 9 Az első pontosabb rekonstrukciók már jóval kevesebb nyílvesszőt említenek muníció gyanánt. Cs. Sebestyén azt írja, 15-20 nyíl is elfért a magyar tegezben, de 40 semmi esetre sem (mint Salamon vélte). Szinte felszólító erővel fogalmazta meg: „Ez a megoldásra váró kérdés."2 0 A későbbiekben a 15-20 körüli számban állapodtak meg a kutatók.2 1 A magyar föld nem őrzi meg jól a szerves anyagokat. A nyílvesszők anyaga szinte kivétel nélkül elkorhadt. Tudomásom szerint egyetlen esetben maradt meg egy 3 cm hosszú, és 8 mm átmérőjű „kitűnő minőségű fa vessződarab" Letkésen (téglavető I. temető, 59. sír). Az ásató 1978-ban nem tudott beszámolni a fa fajta meghatározásáról, és az a mai napig sem történt meg.2 2 A nyílcsúcsok végéhez rozsdásodott famaradványok vizsgálata egy esetben történt meg. Egy kiszombori, Szt. László korinak mondott sír nyílcsúcsának famintáját határozták meg: a vessző anyaga a bodzafélék családjába tartozó bangita fának (Viburnum lantana) bizonyult (újabb neve ostorménfa), melynek ismertebb faja a labdarózsa. A hat méterre megnövő bokor ágai egyenesek, sugarasan szétterülök.23 Kétségtelen, hogy eleink a vesszőket nem nádból készítették, mint Cs. Sebestyén vélte, hanem különböző fákból. U. Kőhalmi К a hunok nyílvesszőit többnyire nyírfából készültnek mondja, a 12-14. századi mandzsu nyilak vesszője pedig nyár-, nyír és fűzfavesszőből készült. Ez utóbbi adat szerepel a magyar nyílvesszők anyagaként Kovács Lászlónál.24 A nyugat-szibériai néprajzi gyűjtések a nyílvessző készítéséről fontos tudnivalókat adnak hírül. A vahovi osztjákok fenyőfát használtak e célra, a vessző hossza kb. 72 cm, vastagsága pedig 11 mm volt. A nyílvessző számára előkészített ujjnyi vastagaságú lécekbe beütötték a nyílcsúcs tüskéjét, majd kellő vastagságúra faragták a fát. Ekkor kivették belőle a nyílcsúcsot, a lyukat betöltötték kénnel, és a tűzön felhevített nyílcsúcsot visszahelyezték a lyukba. A kihűlő kén megszilárdította a fémet a vessző végében. Végül vékony nyírkéreggel körültekerték a tüske feletti részt, kifaragták a vessző másik végén az ideg számára a vájatot, és azt is körültekerték nyírkéreggel.2 5 A nyílvessző fájának ily körültekintő kiválasztása, gondos előkészítése ellentmond annak, hogy a vadászok vagy a harcosok pazarolták volna nyilaikat. Ugyanezt mutatják az újabb, már régészeti feltárásokra is támaszkodó vizsgálatok. Abramovo 10 lelőhely anyagán kimutatták, hogy nem is favesszőból, hanem speciálisan előkészített gyökérből csinálták a vesszőt. A gondosan és jól kiszárított faanyagot a későbbi vesszőnél vastagabb szálakra hasítják fel. Ezután késsel lefaragják, és kis lyukat készítenek a nyíltüske helyére, ahová be is verik azt. Ekkor fagyaluval a kellő méretre alakítják a vesszőt, végül csontgyaluval kaparják és simítják le.2 6 A kész nyílvesszőkön a nyílcsúcs tövénél levő kb. 5 cm-es szakaszt vékony nyírkéreg
