Századok – 1994
Tanulmányok - Kubinyi András: A Jagelló-kori Magyarország történetének vázlata II/288
290 KUBINYI ANDRÁS és mezővárosok vonatkozásában — messze az ország legnagyobb birtokosa, másrészt az, hogy a király és a nagybirtok együtt gyakorlatilag az ország felét közvetlen uralma alatt tartotta, befolyása viszont a kormányzati hatalom, valamint a rövidesen említendő familiárisi rendszer alapján jóval messzebb terjedt. Tehát a király és tanácsa, azaz a nagybirtok összessége egyetértése esetén akaratát nehézség nélkül keresztül tudta vinni. Az már más kérdés, hogy a király és a főurak érdeke nem esett mindig egybe. A főurak, vagy bárók rendje és a köznemesség között a választóvonal a 15. század végéig erősen elmosódott. A bárók két csoportra oszlottak: az elsőt az ún. igazi bárók alkották, azaz azok, akik akkor az ország főméltóságait betöltötték. A Jagelló-korban gyakorlatilag a következőket számították ide: a nádort, országbírót, tárnokmestert (a királyi városok főbíráját); az udvari méltóságokat: ajtónállómestert (egyben udvarmester), étekfogó-, pohárnok-, kamarásmestert; a határszéli tartományok élén állókat: ezek az erdélyi vajda, székely ispán, horvát-szlavón bán, temesi ispán (egyben az Alsó részek főkapitánya) és közel két évtizedes megszakítás után a század első évtizedétől újra a pozsonyi ispán. Ugyancsak bárónak kezdték számítani — amennyiben nem volt egyházi személy — a kincstartót, azaz a királyi jövedelmek és kiadások kezelését ellátó hivatal irányítóját. Ez a lista majdnem megegyezik a királyi oklevelek méltóságsorában említettekkel: ott ugyan nem szerepel a székely ispán és a kincstartó, de megtalálható a szörényi bán, akit ekkor azonban csak akkor tekintettek bárónak, ha született bárónak számított. Az „igazi" bárók nagyságos címzésre tarthattak igényt, tagjai voltak a királyi tanácsnak, személyes meghívót kaptak az országgyűlésekre, és egyéb előjogokkal is rendelkeztek. Volt azonban egy másik bárói réteg is, ezeket természetes vagy névszerinti báróknak, bárófiaknak és egyre gyakrabban mágnásoknak nevezték. Hasonló jogokkal rendelkeztek, mint az „igazi" bárók, rétegük lényegében egybeesett a magyar világi nagybirtok felső szintjével. Korszakunkban már gyakorlatilag kijárt nekik a nagyságos címzés, „mágnás" elnevezésük valószínűleg innen ered. (Nagyságos latinul: magnificus.) Legérdekesebb a 14. század végétől a 16. századig kimutatható „bárófi" elnevezésük. Ez ugyanis arra utal, hogy „igazi" bárói méltóságot betöltő személyek leszármazottairól van szó. És valóban: az „igazi" bárói és a mágnás réteg gyakorlatilag egybeesett, az utóbbiból, azaz a világi nagybirtok felső rétegéből kerültek ki az országos főméltóságok, és ha az uralkodók olykor a nemesség alsóbb rétegéből is neveztek ki kipróbált, vagy megbízhatóbbnak ítélt „igazi" bárókat, ezek többsége előbb vagy utóbb elérte a mágnások vagyoni szintjét, utódaik pedig már ehhez a réteghez számítódtak.1 2 így azután a bárók (mindkét csoportjuk) és a középnemesség felső rétege között a 15. század végéig az átmenet nem volt merev. A királyok nem egyszer hívták meg olyan előkelő családok tagjait országgyűlésekre, amelyekből ugyan kerültek ki korábban „igazi" bárók, de vagyoni szintjük a legtekintélyesebb főurak és a gazdag középnemesség határán foglalt helyet.1 3 Ezen a helyzeten változtatott az 1498:22. tc. Név szerint sorolta ugyanis fel a banderiumállításra kötelezett főurakat: 39 személyt, továbbá keresztnév nélkül a Frangepán és Korbáviai grófokat. Ezek az urak háború esetén nem csupán arra lettek jogosítva, hogy a jobbágyportáik száma alapján kiállítandó bandériumokat saját zászlójuk alatt vezessék hadba, hanem csapataik ellátására fordíthatták jobbágyaik állami adójának általában felét (pecunia exercitualis —
