Századok – 1994

Tanulmányok - Engel Pál: Magyarország és a török veszély Zsigmond korában (1387–1437) II/273

TÖRÖK VESZÉLY ZSIGMOND KORÁBAN (1387-1437) 283 szakaszának fenntartása — nem beszélve egyéb hadikiadásokról, így a husziták ellen folyó harcok szükségleteiről — természetesen további jelentős kiadásokat kívánt meg.2

1 Ilyen körülmények között a honvédelem kérdése, akárcsak a nikápolyi vereség után, ismét a politika középpontjába került. Zsigmond itáliai útja idején, 1432-ben egy újabb reformtervezetet készíttetett el tanácsadóival, amelyet országgyűléssel kívánt elfogadtatni, és előzetes megtárgyalás végett megküldött a megyék nemességének. A tervezet súlyponti kérdése a hagyományos nemesi felkelés megreformálása volt, mert a felkelés katonai értékéről a császár tanácsadóiban igen kedvezőtlen vélemény alakult ki. A terv szerint megszűnt volna a fejenkénti felkelés, helyette a megyéknek megfelelő számú íjászt kellett volna kiállítaniuk, akik megyei zászlóalj formájában mindenkori ispánjuk vezetése alatt szálltak volna hadba. Zsigmond kívánságai között az is szerepelt, hogy a felkelés időtartamát — amely korábban 15 nap volt — a jövőben ne korlátozzák, hanem bízzák a király és vezérei megítélésére, továbbá, hogy a felkelő hadakat ne csak az ország területén belül, hanem azon túl, az egykori melléktartományokban (Szerbia, Bosznia, Havasalföld) is igénybe lehessen venni. A reformok törvénybeiktatására Zsigmond hazatérte után, az 1435. évi pozsonyi országgyűlésen került sor. A törvények felújították a telekkatonaság 1397-ben bevezetett intézményét, ezúttal azonban 100 jobbágytelek után nem öt, hanem csak három lovas íjász kiállítását írták elő. Elfogadták a megyei bandérium gondolatát is, egyebekben azonban a császár javaslatait az országgyűlés nem tette magáévá. A határvédelem kérdése megoldatlan maradt. Zsigmond ezt időközben a maga módján már megoldotta. A megoldást az egész déli védelmi rendszer centralizált irányításában és rendkívüli jövedelmek kiutalásában találta meg. 1429-ben egy dalmát hívét, Tallóci Matkót állította Keve és Nándorfehérvár élére, majd a következő években fokozatosan rábízta az egész déli végvárvonal kormányzását.2

2

Tallóci 1435-ben szlavón, 1436-ban horvát és dalmát bán lett, öccse, Frank pedig 1436-ban a Szörényi báni posztot nyerte el. Ezenkívül a császár rájuk bízta a boszniai Szreberniket (1430), és meghódítása után Jajcát (1435). Ekkorra a déli végek védelme az Adriától Szörényig a Tallóci-fívérek kezében összpontosult. Az anyagi fedezetet a hatáskörükbe utalt jövedelmek jelentették: elsősorban a sóbányák és a kamarahaszna bevételei, amelyek fölött (legalábbis részben) a Tallóciak rendelkeztek, másodsorban hatalmas egyházi javadalmak. Zsigmond az 1430-as években sorra saját kezébe vette a déli országrész legnagyobb főpapi javadalmait, a főpapi méltóságokat nem töltötte be, hanem jövedelmüket a végvárak fenntartásának céljára a Tallóciaknak adta át. 1432-ben a váradi püspökség, 1433-ban a zágrábi püspökség és a vránai johannita perjelség, 1434-ben a csanádi püspökség, 1435-ben a kalocsai érsekség várai, birtokai és tizedei kerültek ily módon a Tallóci-fívérek katonai kormányzása alá. Ez az eljárás persze, főleg a magyar egyház részéről, heves ellenkezést váltott ki, és a császár halála után utódja, Albert (1437-1439) kénytelen volt végét is vetni, és a főpapi tisztségeket betölteni. Addig azonban a rendszer viszonylag jól működött, és a Tallóciak — akik mellesleg jártasak voltak a pénzügyekben is — serényen és hathatósan gondoskodtak az országhatár védelméről.