Századok – 1994
Tanulmányok - Engel Pál: Magyarország és a török veszély Zsigmond korában (1387–1437) II/273
TÖRÖK VESZÉLY ZSIGMOND KORÁBAN (1387-1437) 281 gyar végvidék a Szávától jóval délre, Bosznia belsejében húzódott.1 7 Teljesen azonban ez sem mentette meg Szlavóniát a törökök időnkénti betöréseitől. Míg a boszniai végeket a súlyos vereség ellenére úgy-ahogy sikerült biztosítani, az ország keleti végében másként alakult a helyzet. Mircse halálával (1418) a havasalföldi fejedelemség váratlanul kihullott a védelmi rendszerből, és többé nem sikerült abba tartósan bekapcsolni, noha az 1420-as években erre számos kísérlet történt. Akárcsak Boszniában, Havasalföldön is a magyar és a török orientáció hívei küzdöttek egymással, és hosszú távon az utóbbiak erősebbnek bizonyultak. A probléma súlyosságát bizonyítja, hogy Zsigmondnak nyugatról történt hazatérte után (1419) első gondja egy al-dunai hadjárat és Szörény (ma: Turnu Severin) várának visszavétele volt, ez azonban nem bizonyult elégnek. Már 1420-ban ismét török csapatok törtek be Erdélybe és Hátszegnél legyőzték magát az erdélyi vajdát, 1421-ben pedig Brassót és vidékét dúlták föl. A magyar trónjelölt, II. Dan vajda támogatására 1423-ban, 1425-ben és 1426-ban három hadjárat is indult Havasalföldre, amelyekben a déli végek kormányzója, Ozorai Pipó (Filippo Scolari) temesi ispán játszotta a vezető szerepet.18 Döntő eredmény azonban nem mutatkozott, ezért 1426 végén Zsigmond maga vonult Erdélybe, és az éppen elhunyt Ozorai helyett átvette a hadműveletek irányítását. 1427-re ismét általános felkelést hirdetett, és az év folyamán két ízben is benyomult Havasalföldre, úgyhogy Dan uralmát néhány évre sikerült biztosítania. 1432-ben azonban ismét a török befolyás kerekedett felül a román fejedelemségekben, és Erdély ettől fogva ismét ki volt téve a török dúlásoknak (1432, 1436, 1438) egészen Hunyadi János felléptéig. Zsigmond összesen két teljes évet (1426. nov. - 1428. dec.) töltött a déli végeken, mert a havasalföldi hadjáratokat követően egy még súlyosabb probléma jelentkezett: Szerbia ügye. 1427 júniusban elhunyt a magyar király hű vazallusa, Lazarevics István, és bár megfelelő utódja már biztosítva volt, mégis nem várt gondok merültek fel. István despota még 1426-ban Tatán egyezségre lépett Zsigmonddal, amelynek értelmében unokaöccse, a szintén szerb Brankovics György lett a szerb trón várományosa a hozzá kapcsolt terjedelmes magyarországi javakkal együtt, Brankovics pedig kötelezte magát, hogy trónra lépte után magyar kézre adja néhány kulcserősségét, elsősorban Nándorfehérvárt (a mai Belgrádot) és a Duna szerbiai partján fekvő Galambócot (ma: Golubac). A despota új székhelyének Szendrő (ma: Smederevo) vára lett kiszemelve.19 Lazarevics István halálával a tatai egyezmény életbe lépett, és Zsigmond 1427 őszén csakugyan birtokba is vette Nándorfehérvárt, Galambóc azonban nem lett az övé. A várat szerb kapitánya a törököknek adta át, és így — Magyarország történetében először — az ország határán a szultán uralkodott, immár nem vazallusa közvetítésével, mint az 1390-es években, hanem közvetlenül. A magyar királyság tehát a török birodalom közvetlen szomszédságába került. Galambóc elestével a déli védelmi falon rés támadt, és Zsigmond azért maradt a végeken, hogy megpróbálja betömni, amíg nem késő. Ismét elrendelte a nemesség általános felkelését, és 1428 április végén hozzáfogott Galambóc vívásához. A kísérlet azonban súlyos kudarccal végződött. A vár felmentésére maga a szultán érkezett meg hadával, Zsigmond kénytelen volt két hónapi ostrom után visszavonulni, s miközben a Dunán átkelt, a törökök megtámadták, serege egy részét megsemmisítették, és a császár maga is csak üggyel-bajjal menekült meg.
