Századok – 1994
Tanulmányok - Zsoldos Attila: Iobagio Castri Possessionem Habens. (A várjobbágyi jogállás anyagi hátterének kérdései) II/254
256 ZSOLDOS ATTILA Az egy váijobbágy kezén lévő földbirtok nagyságának megállapításához leginkább azok az okleveleink nyújtanak segítséget, amelyek egy-egy örökös nélkül meghalt várjobbágy ismert nagyságú földjének királyi eladományozását örökítették meg. Dyenkor ugyanis a várjobbágyi birtok felett érvényesülő királyi főtulajdonosi jog alapján feltételezhetjük, hogy az adomány az elhunyt minden jószágát magában fog lalja. 1259-ben IV. Béla egy Rexit nevű várjobbágy 60 holdnyi — mintegy fél ekealjnyi — földjét adományozta el ily módon. 1261-ben egy zalai váijobbágy tíz ekealjnyi szántója továbbá erdők, cserjések, kaszálók jutottak a király kezére, aki a birtokot egy hívének adta tovább. Három évvel később, szintén Zalában, egy hét ekealjnyi birtokrész volt egy örökös nélkül meghalt váijobbágy kezén. Győrből ennél jóval kisebb birtoknagyságról értesülhetünk: Mancha fia Márton váijobbágy után magtalan halálát követően mindössze egyetlen ekealjnyi föld maradt Ecsen.8 Bármily rövid is az idézett adatok sora, az arányok tekintetében sokat mondó. A legnagyobb birtok (10 ekealj) éppen hússzorosa a legkisebbnek (0,5 ekealj). Ez a körülmény feltétlenül megerősíti történetírásunk azon megállapítását,9 mely szerint a 13. században már a váijobbágyok vagyoni állapotában bekövetkezett igen nagy mértékű differenciálódással kell számolnunk. Ezt a megállapítást alátámasztja a váijobbágyok földeladásainak vizsgálata is. Az erre vonatkozó adatok értékelésekor két előfeltevéssel voltunk kénytelenek élni. Egyfelől feltételeztük, hogy a váijobbágy földeladása nem jelentette egyszersmind a birtokosi lét feladását, azaz az eladott földön kívül még maradt birtoka, mégpedig legalább akkora, hogy az a váijobbágyi kötelezettségek ellátásának költségeit fedezze. Bár egyes esetekben ennek ellenkezőjét sem lehet kategorikusan kizárni,1 0 mégsem tarthatjuk valószínűnek, hogy a várjobbágyság tömegei igyekeztek volna földjüktől megszabadulni s birtokosból birtoktalanná válni. A váijobbágyok birtokszerzési törekvései és az általuk indított nagyszámú birtokper ennek a feltételezésnek éppen az ellenkezőjét sugallja. A földeladások esetében is irányadónak tekinthetjük talán azt az eljárást, amelyet két kovázdi várjobbágy választott, igaz, nem adásvétel, hanem a Nyulak szigetén lévő apácakolostor jobbágyai közé való beállásuk alkalmával. 1267-ben a Vajszlón birtokos váijobbágyok oly módon csatlakoztak az említett egyház famíliájához, hogy birtokukat átengedték a monostornak, maguknak csupán annyit tartva meg, amennyi az egyház szabad jobbágyaként teljesítendő szolgálat ellátásához elegendőnek ígérkezett.11 Az adataink feldolgozásakor segítségül hívott másik feltevés arra vonatkozott, hogy a Hóman Bálint által megállapított 13. századi átlagos földár a váijobbágyok adásvételeikor is érvényesült: egy ekealja földért három márkát fizettek.1 2 A fentiek figyelembevétele mellett a váijobbágyok által eladott földek nagysága az alábbiak szerint alakult: Azokban az esetekben, amelyekben egyetlen várjobbágy volt az eladó, az elidegenített föld nagysága háromnegyed ekealjától tíz ekealjig terjedt; a legnagyobb földdarab tehát több mint tizenháromszorosa a legkisebbnek.1 3 Amikor több várjobbágy adta el közös birtokát, az egy várjobbágyra jutó legkisebb birtokrész — feltéve, hogy az ügylet résztvevői egyenlő arányban részesedtek az eladott földhöz fűződő jogokban — alig több, mint negyed ekealjnyi (0,28), míg a legnagyobb hat és fél ekealjnyi (6,65) volt; az utóbbi az előbbinek közel huszonnégyszerese.1 4
