Századok – 1994

Történeti irodalom - Erdmann Gyula: Begyűjtés; beszolgáltatás Magyarországon 1945–1956 (Ism.: Föglein Gizella) I/212

TÖRTÉNETI IRODALOM 213 pedig a szövetkezeti parasztságot is. A különbség jószerint „csak" az volt, hogy az egyes rendszabályok — évről-évre újonnan kibocsátva, vagy hosszabb terminust tartalmazva — mekkora birtokkategória után, mire és hogyan terjesztették ki a beszolgáltatandó termékek, illetve termények körét és mennyiségét. Továbbá, hogy a késedelmes vagy hiányos beszolgáltatás milyen, ugyancsak természetben kirótt büntető szankciókat vont maga után. A mezőgazdasági termékek és jövedelmek központi elvonását szolgálta a — pénzügyi stabilizáció során bevezetett, — tudatosan rendkívül szélesre nyitott agrárolló. Bár ezt a módszert (csakúgy mint a beszolgáltatást) is a kormányzat és a pártok egyaránt ideiglenes, kényszerintézkedésnek szánták; mindazonáltal folyamatosan fennmaradt 1956-ig (sőt azután is), hol szűkebbre, de inkább tágabbra nyitva. 1945-1956 között, noha „foghíjasan", de úgyszólván állandósult paraszti teher volt pl. a földadó, a megyei és községi pótadók, az útadó, a kamarai illeték, az őrlési dézsma, a zsírdézsma, a gazdák elszámoltatása, az állatvágási tilalom, a jegyrendszer, a szabad forgalmazású termékek és termények kőiének szűkítése. A szerző hangsúlyozza, hogy a második világháború után nem volt alternatívája az állami beavatkozás széleskörű alkalmazásának, az ún. kötött gazdálkodás kiteljesítésének. Hiszen a mezőgazdaság 3,7 milliárd pengő (1938. évi) háborús anyagi kárt szenvedett; a termények 38%-a, az állatállomány 43%-a elpusztult, a gépek egyharmada megsemmisült. Igaerő és vetőmaghiány lépett fel. Az ország 13 millió kat. hold mezőgazdasági területéből 1945 tavaszán közel 1,5 millió kat. hold megműveletlen maradt. Ehhez nem mérhető és nem pótolható veszteség volt, hogy a munkaképes korú, főként mezőgazdaságban dolgozó férfilakosság egy része a háborúban elesett. Más részük hadifogságban és munkatáborokban volt. Az ó távollétük nemcsak azt jelentette, hogy fizikailag nem voltak jelen, hanem azt is, hogy munkaerejükkel sem vehettek részt a háború utáni termelésben. Ebben a helyzetben a mezőgazdaságra súlyos feladatok hárultak. Mindenekelőtt szükséges volt biztosítani az ország lakosságának élelemmel vnló ellátását. A fegyverszüneti egyezményből adódóan eleget kellett tenni a seregellátási és jóvátételi kötelezettségeknek. A mezőgazdaság feladata volt az ipar nyersanyagellátása és az exportminimum biztosítása is. A nehézségeket tetézte az egyre inkább elhatalmasodó infláció. Dyen körülmények között csak a parasztság áldozatvállalása eredményezhette, hogy 1948-ra a viszonylagos konszolidáció jelei mutatkoztak. A többpártrendszerben (1945-1948) alkalmazott állami beavatkozási eszközök egyik sajátossága mindenesetre az volt, hogy a parasztságnak, a magyar társadalom legszámosabb csoportjának valamennyi rétegét lényegében megkülönböztetés nélkül sújtották. Erdmann Gyula könyve tényekkel dokumentálja, hogy az 1948-1953 közötti periódust a parasztság megsarcolása jellemezte; az 1953-1956 közötti periódust az „oldás és kötés" logikája. Az egypártrendszerben — új elemként — a parasztságon belüli diszkriminációs intézkedések sora lépett életbe. Az állam(párt) 1948-tól — az osztályharc állandó éleződésének elvével összhangban és a kollektivizálás jegyében — külön adóval sújtotta a 25 kat. hold feletti gazdákat. Az eufémisztikus hangzású mezőgazdaságfejlesztési járulék valójában kettős célt szolgált. Egyrészt így kívánták élesen megkülönböztetni a dolgozó parasztságot a „kulákságtól"; továbbá ez képezte az alapját az ún. kulákhstának. Eredetileg ez a fokozott adó- és beszolgáltatási terhek megállapítására szolgált; a gyakorlatban viszont a politikai megbélyegzés és a likvidálás eszközévé vált. A beszolgáltatási kötelezettség ekkor a teljes terményfölösleg elvételével volt egyenlő. Az újonnan bevezetett általános jövedelemadó pedig duplájára növelte az adóterheket, ami az adóhátralékosok számának ugrásszerű megnövekedéséhez vezetett. Az elviselhetetlenné vált terhek következtében a parasztság közel 5 millió kat. hold földet „ajánlott fel" az államnak. A kollektivizálás „túlteljesítését" jelezte, hogy 1953 júniusára kb. 1 millió kat. holdat tett ki azon állami tartalékföldeknek a területe, amelyeket a termelőszövetkezetek már képtelenek voltak „felvenni". Az „új szakasz" állami intézkedései a mezőgazdaság fokozatos rehabilitációját kívánták megteremteni. A beszolgáltatási rendelet csökkentette a beadási kötelezettségeket és nem egy, hanem három évre előre szabta meg azokat. A beadási és adóhátralékokat eltörölték és megszüntették a kuláklistát (amelyről korábban még a foglalkozás változtatásával sem lehetett lekerülni). Felemelték a mezőgazdasági termékek és termények felvásárlási árát és lehetővé tették a termelőszövetkezetekből való kilépést a gazdasági év végén. Bár e rendeletek hatályban maradtak egészen 1956-ig; az 1955 márciusa utáni begyűjtési politika azonban lényegileg különbözött az „új szakaszétól". Ennek összegzéseként a szerző a következőket írja; „az új, rákosista vezetés ugyan ... nem merte a Nagy Imre-időszak kedvezményeit és az 1953. decemberi tvr-t alapjában módosítani; ám szisztematikusan igyekezett egyrészt kemény kézzel érvényesíteni az összes előírást és alkalmazni a szankciókat, másrészt itt-ott lefaragva a kedvezményekből, néhány ponton a paraszt kárára