Századok – 1994
Figyelő - Miskolczy Ambrus: Egy görög katolikus püspök római száműzetésben (Historiográfiai széljegyzetek Inochentie Micu-Klein legújabb életrajza kapcsán) I/180
182 FIGYELŐ radottsága megszűnt volna? Az apartheid fogalmának használata pedig annyira anakronisztikus, hogy talán nem is a szerzőnek jutott eszébe, hanem azoknak, akik így akarják „vigasztalni" az erdélyi magyarságot, múltbeli példázatokkal, válaszként arra, hogy a Ceauçescu-korszak nemzetiségi politikáját apartheidként jellemezte Illyés Gyula. Mindez nem azt jelenti, hogy Micu-Klein harcának igazát kétségbe vonjuk. És csak egyetérthetünk az első monográfus, Augustin Bunea, balázsfalvi teológiai professzor és kanonok pátoszával: Micu-Klein püspök sarkcsillaga az egyház és a nemzet szeretete volt.4 Ennek az erkölcsi-ideológiai elkötelezettségnek fogalmi szinten a megfelelő kifejezését Emanuel Turczynski találta meg, amikor „felekezeti nemzetiségként" jellemezte a románok és szerbek 18. századi nacionalizmusát.5 A magyar történetírás rendi, feudális vagy nemesi nacionalizmusként minősíti a 18. századi magyar nacionalizmust, mivel annak hordozója a nemesség, ill. annak egy része volt, és legfeljebb korszerűsíteni akarta a rendszert, de nem lebontani, új, polgári világ megteremtése érdekében. Mindennek ellenére az apartheid komolyabb probléma, mint egy tetszetős szóvirág. Mögötte az autochtonizmus ideológiája húzódik meg. Egy mondatba sűrítve: a jövevények elnyomják az ősi föld jogos tulajdonosait, őslakóit. A jelen könyvben éppen a magyarok az elnyomók, no meg a szászok, bár ez utóbbi mozzanatot nem hangsúlyozza túl a szerző. Márpedig a római származást Micu-Klein éppen a szász alkotmánnyal való konfliktusa során vetette be érvként. Amikor ugyanis ajándékba kapott egy nagyszebeni telket, akkor a városi hatóságok tulajdonjogát a Diploma Andreanumra, II. Endre királytól kapott kiváltságaikra hivatkozva utasították el, mire a püspök csak azzal válaszolhatott, hogy a románok az ősfoglalók, mivel a Daciát meghódító Trajanus légionáriusainak egyenes és folytonosan ott lakó leszármazottai. Micu-Klein harcának indokoltságát aligha lehet ma megkérdőjelezni állításai valóságtartalmának firtatásával. Az eredetmítoszok funkcióit kell látnunk, akkor és most. Akkor úgy volt része az életnek, hogy legitimációs érvként mindenki élt vele. Ma már anakronizmus. Egy kulturálisan és identitástudatában jól körülhatárolodó népesség kollektív jogainak legitimációjára vagy annak kétségbe vonására miért kellene ma az autochtonizmus eszköztárából meríteni? Miért kell egy történeti munkának az anyagát az autochtonista diskurzusba beépíteni, kvázi legitimálni azt? Múlt és jelen elválaszthatatlanságát vajon csak a múlt érveinek a jelenbe hurcolásával lehet példázni? Hiszen Francise Pall monográfiájában ez is történt, miközben elméleti jellegű kijelentések tényként vagy elméleteket igazoló tényként kerülnek bemutatásra... Mindezt azért is jeleztem ilyen hosszan, mert lehet másképpen is eljámi. Ennek pedig az előfeltétele éppen az autochtonista szemléletből való kilépés, a legitimáció keresése helyett a múlt és jelen összefüggéseinek magyarázata, megértése. Ha mi magyarok büszkék akarunk lenni, akkor arra méltán lehetünk, hogy e téren magyar történészek járnak elöl. Az 1930-as években olyan történészek tanulhatták meg a szakmát, akik a világháború utáni normalizálódó légkörben máig példaértékű munkákat mutattak fel. És az is tény, hogy akik utánuk kerültek be Clio — jól körülbástyázott — műhelyébe az ideológiai ballasztoktól következetesen igyekeztek megszabadulni, és sikerrel. I. Tóth Zoltánnak Az erdélyi román nacionalizmus első százada