Századok – 1994

Történeti irodalom - Kónya Sándor: „…Magyar Akadémia állíttassék fel…” (Ism.: Mucsi Ferenc) VI/1289

1290 TÖRTÉNETI IRODALOM utáni évtizedekben bekövetkeztek, jól tükrözve az Akadémia különbözö tevékenységi területein folytatott gyakorlat módosulásait. Az 1945 utáni reformtörekvések csak nehezen törtek utat maguknak az Akadémia életében. A Szentgyörgyi Albert-féle Természettudományi Akadémia ideiglenes elkülönülése kényszerítene ki végre az Akadémia új, 1946. évi alapszabályának kidolgozását, amely lehetővé tette nemcsak a természettudományok Akadémián belüli súlyának lényeges megnövelését, hanem az Akadémia hazai és nemzetközi szerepkörének újszerű megfogalmazását, belső életének demokratikus jellegű átalakítását is. Az alapszabály „az Akadémia korszerű feladatainak tüzetes meghatározására", s a valóra váltásukhoz szükséges szervezeti és egyéb változtatások tervének kidolgozására hároméves átmeneti időszakot állapított meg. A három esztendő elteltével azonban nem a kitűzött feladatok gyakorlati megvalósítása került napirendre, hanem — az egész magyar gazdasági és politikai élet „szovjet minta" szerinti átalakításának részeként — a Magyar Tudományos Akadémia jelentős átszervezése. Az Akadémiáról szóló 1949. évi XXVII. sz. törvény nemcsak az új politikai rendszerbe illesztette be az Akadémiát hanem megkísérelte beépíteni az államigazgatás szervezetébe is — átadva az előző évben Gerő Ernő irányításával kormánybizottságként létrehozott (és 1949 végével megszüntetett) Magyar Tudományos Tanács funkcióinak jó részét. A törvény az Akadémiát az ország „legfelsőbb tudományos intézményének" nyilvánította, kötelességévé tette, hogy „országos tudományos tervet" dolgozzon ki, s „tudományos szempontból" irányítsa az akadémiai és nem akadémiai kutatóintézetek munkáját. A törvény az Akadémia szervezeti kérdéseivel nem foglalkozott, átengedve ezt a törvénnyel egyidőben kidolgozott új alapszabálynak. Az alapszabály — bár formailag kimondta, hogy az Akadémia legfőbb szerve a közgyűlés — a gyakorlatban az elnökséget tette meg új, vezető szervnek, amelynek még arra is kiterjedt a kompetenciája, hogy jóváhagyta (!) a közgyűlés tagválasztási határozatát. (Igaz, a tagok kizárása is az elnökség jogkörébe tartozott.) Az elnökségnek ez a szinte korlátlan hatalma valójában a közvetlen pártirányításon alapult. 1953-ig minden fontosabb elnökségi döntés mögött az MDP Központi Vezetősége által létrehozott „illetékes" pártkollégium határozata állt A részletekbe menő pártirányítás ezt követően fellazult de személyi ügyekben, fontosabb tudománypolitikai kérdésekben a pártirányítás közvetlen vagy közvetett formája — gyengülve bár, de — a 80-as évek végéig fennmaradt. Az 1949-es alapszabály legkirívóbb rendelkezése az akadémiai tagság létszámának radikális csökkentése volt. A 257 (rendes, levelező és tiszteleti) tag helyében 131-ben határozták meg a létszámot; az újra meg nem választott 122 akadémikust, akit az erőszakosan berendezkedő új rendszer politikai szempontból nem kívánatosnak tartott, „tanácskozó taggá" minősített vissza; szavazati joguk nem volt s — bár „címüket továbbra is használhatták" - hamarosan a tudományos élet perifériájára szorultak. (Rehabilitálásukat az Akadémia 1989. évi közgyűlése végezte el.) Bár a bizottsági rendszer az új alapszabályban formailag nem változott, gyakorlatilag az történt, hogy a korábban akadémikusokból álló bizottságokat egyesítették a megszűnő Tudományos Tanács „aktívahálózatával", amely főként párttagokból álló szakmai kollektívából tevődött össze. 1956 tavaszán módosították az alapszabályt Ez az Akadémia feladatát reálisabban a magyar tudományos élet elvi irányításában jelölte meg, s ennek megfelelően változott az országos tudományos terv készítésének kötelezettsége is, helyt adva a tudományos kutatás fő irányelvei és külön az akadémiai kutatási feladatok kidolgozásának. Ekkor jelent meg — új elemként — az egyetemi tanszéki és közgyűjteményi kutatások akadémiai támogatásának feladata is. Az 50-es évek elején bevezetett új tudományos minősítési rendszer tükröződött az alapszabályban akként, hogy a levelező tagok ettől fogva a tudományok doktorai közül voltak választhatók. Az „olvadást" 1957-58-ban újabb politikai szigorodás követte. Az Akadémia operatív ügyeinek irányítására elnökségi tanácsot hoztak létre, amely — véleményezve az elnök, a főtitkár tervezett intézkedéseit — gyakorlatilag ellenőrizte az Akadémia tevékenységét, s tagjai útján felügyeletet gyakorolt az osztályok felett is. 1960-ban — az országos tudományirányítás új koncepciójának kibontakozásával — törvényerejű rendelet határozta meg az Akadémia új tudománypolitikai helyét és szerepét. Eszerint az Akadémia feladata az alapkutatások, az akadémiai kutatóintézetek és támogatott kutatóhelyek operatív irányítása, valamint a tudományos élet egészére vonatkozó elvi-módszertani irányok kimunkálása és összehangolása lett. Ilyenképpen az Akadémia egyik közreműködő szervezetévé vált a kormány irányítása alatt álló, 1957-ben létrehozott Tudományos és Felsőoktatási Tanácsnak (TFT), amely hamarosan megbízást is kapott az Országos távlati tudományos kutatási terv (OTTKT) kidolgozására. A TFT 1967-ben megszűnt, feladatait a kormány szétosztotta a kutatásirányításban részt vevő minisztériumok, az OMFB és az Akadémia között. Az Akadémiára hárult az OTTKT 32 főfeladatában