Századok – 1994

Történeti irodalom - Gergely Jenő: A keresztényszocializmus Magyarországon1924–1944 (Ism.: Föglein Fizella) VI/1272

1272 TÖRTÉNETI IRODALOM Gergely Jenő A KERESZTÉNYSZOCIALIZMUS MAGYARORSZÁGON 1924-1944. lypovent Kiadó 1993. 270 L Nyugat-Európában nemcsak a polgárosodás eszméit hozta magával a felvilágosodás, hanem pl. az állam és az egyház szétválasztásának a gondolatát és a politikai katolicizmus megszületését is. A római katolikus világegyház azonban csak a 19. század utolsó harmadában jutott el odáig, hogy a polgárosodás liberális kihívásaira és a társadalmi, szociális problémákra konstruktív, gyakorlati választ próbáljon adni. A polgári fejlődésben Magyarország mintegy fél évszázados késésben volt Nyugat-Európához képest; így a politikai katolicizmus is csak fáziseltolódással jelentkezett, a Katolikus Néppárt 1895. évi létrejöttével. A politikai katolicizmuson belül a keresztényszocializmus mint eszmerendszer a századfordulón és azután is jobbára elméleti síkon képviseltette magát; a katolikus szociális törekvések ekkor még háttérben húzódtak. A keresztényszocialista pártok és mozgalmak majd csak az 1920-as években bontanak zászlót Ezt a folyamatot, közelebbről a magyarországi keresztényszocializmus két évtizedes történetét Gergely Jenő, a történelemtudomány doktora, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára „A keresztényszocializmus Magyarországon 1924-1944" c., a Typovent Kiadónál 1993-ban megjelent monográfiájában dolgozta fel. A könyv — amely a szerző akadémiai doktori disszertációján alapul — Gergely Jenő negyedszázados történészi kutatómunkájának legújabb eredménye. A kötet szerves folytatását képezi a szerző által az Akadémiai Kiadónál 1977-ben publikált, „A keresztényszocializmus Magyarországon 1903-1923" c. monográfiának. A szerző igen széles forrásbázisra támaszkodik: állami és egyházi, központi és vidéki archívumok (pl. Esztergomi Prímási Levéltár, Magyar Országos Levéltár, Fővárosi Levéltár, Politikatörténeti Intézet Levéltára, megyei és városi levéltárak) iratai, továbbá a sajtóanyagok és a fellelhető publikációk segítségével rekonstruálta a magyar közéletnek eddig szinte teljesen feltáratlan és ezért csak kevéssé ismert területét. Gergely Jenő a témát két koordináta metszéspontjába helyezi és azt hármas aspektusból közelíti meg. Egyrészt a monográfiából kitűnik, hogy a hazai keresztényszocializmus csak az egyetemes egyház keretein belül szemlélhető, önmagában nem elemezhető, mivel céljai és eszközei összefüggnek a Vatikán programjával. Másrészt azonban az is nyilvánvalóvá válik, hogy a hazai keresztényszocializmus sorsa csakis a magyar politikatörténet folyamatában értékelhető; még akkor is, ha ezen belül nem feltétlenül a köztörténeti cezúrák voltak a meghatározóak, hanem a mozgalom belső szakaszhatárai. A kötetből kirajzolódik, hogy a keresztényszocializmus első, defenzív szakasza a bethleni konszolidáció teljessé válásától annak felbomlásáig, illetve a hivatásrendiség jelentkezéséig tartott A második szakasz az 1930-as évek elejétől 1938-ig terjed, amelyben a mozgalom megújulási törekvései kísérhetők nyomon. A keresztényszocializmus harmadik szakaszát a háborús évek jelentik, amikor a mozgalom a kereszténydemokrácia irányába tájékozódott. A kötetből tehát végigkísérhető a keresztényszocialista politika többszöri irányváltása, útkeresése és ezek elvetélése is. A szerző vizsgálja a keresztényszocialista politikai törekvéseket akár külön párt, akár egyéb párt(ok) formájában voltak jelen a közéletben. A másik fő vonulatot a keresztényszocialista mozgalom bemutatása adja. A harmadik aspektus pedig a keresztényszocialista eszmerendszer akkori alakulását és hatását kutatja. Gergely Jenő könyve sokoldalúan bizonyítja, miszerint a politikai katolicizmuson belül a keresztényszocializmus perifériális jelenség maradt A választási pártokként létrejött keresztény-(szocialista) pártok (Országos Keresztényszocialista Párt, Keresztény Nemzeti Gazdasági Párt, Keresztény Gazdasági és Szociális Párt, Egyesült Keresztény Párt, Keresztény Néppárt, Keresztény Demokrata Néppárt) sajátosan a kormánypártok és az ellenzék között, a közélet marginális tényezőiként funkcionáltak; így a keresztényszocializmus sem vált-válhatott önálló politikai diszciplínává. E paradox helyzet legfőbb okát a szerző abban látja, hogy Magyarországon a bethleni konszolidációtól a második világháború végéig a katolikus egyház számára a politika katolicizmus nem vált stratégiai fontosságúvá; mivel az egyház vezetői a közéletben a polgári párt(ok) nélkül is hatékonyan tudták képviselni a katolikus érdekeket. A törvényhozásnak a püspökök hiv^'alból tagjai voltak; a katolikus egyház a gazdaságban intézményesen jelen volt birtokaival, sajtójával, alapítványaival; továbbá a katolikus egyház jelentős szerepet töltött be a közoktatásban, a kultúrában. Emellett az állam és az egyház vezetői úgyszólván rendszeresen konzultáltak: a hercegprímás a kormányzóval és a mindenkori miniszterelnökkel; a püspökök pedig a miniszterekkel. A két világháború közötti intézményrendszernek ez a mechanizmusa a világi és az egyházi vezetők számára — kényszerből, vagy érdekből, de — elfogadhatónak bizonyult. Ezt az is igazolni látszik — hangsúlyozza Gergely Jenő —, hogy ekkor sem az egyházi, sem a világi elit számára valójában nem volt kívánatos egy hatékony katolikus párt létrejötte.