Századok – 1994

Történeti irodalom - Marta Fata: Jakob Bleyer politischer vertreter der Deutschen Minderheit in Ungarn (1917–1933) (Ism.: Tilkovszky Loránt) VI/1258

1260 TÖRTÉNETI IRODALOM Brandsch-féle felfogással — nem árulta el a magyarországi németség érdekeit. A magam részéről legfeljebb abban térek el Fata ábrázolásától, hogy egyfelől Burgenland megtartása vonatkozásában is hafározottabbnak vélem a korábban élesen autonómiaellenes Bleyer átállását az autonómia integritásvédelmi szempontból immár elkerülhetetlen szükségességét vallók irányvonalára, másfelől szóvá teszem, hogy a Bleyer köréhez tartozó Hubert a jelek szerint az Ausztria kebelén belüli autonómia gondolata is megkísértette. Egyezik véleményünk abban, hogy a külföldi németség szervezeteinek, sajtójának, s a német (és osztrák) diplomáciának sürgető fellépései nélkül nemigen kerülhetett voiaa soi a nemzetiségi iskolaügy 1923. évi rendezésére, majd a Magyarországi Német Népművelődési Egyesület engedélyezésére a Trianon következtében felerősödött nemzetiségellenes atmoszférában, amelyről azonban nem elég azt mondani, hogy igazolva látták a régi magyarosító politikát (80. 1.), hanem hogy azt, mint nem elég erőteljeset, a trianoni katasztrófa okának tartották. A magam részéről nagyobb jelentőséget tulajdonítok az Egyesület — Fata részéről kissé elhanyagolt — heterogén összetételének, s az abból fakadó problémáknak, valamint Gratz és Bleyer felfogás- és módszerbeli ellentéteinek a vezetésben, amelyekről Fata úgy vélekedik, hogy másságuk jól kiegészítette egymást. (165. 1.) Gündisch Bleyerrel szembeni viselkedése megítélésében a szerző az enyémmel azonos véleményen van. A német nemzetiségi iskolaügy alakulásának bemutatása mindvégig korrekt, mégis, a nemzetiségi népiskolák legnagyobb részét fenntartó katolikus egyháznak a magyar nacionalizmus fellegváraként aposztrofálása (64.1.) túlzás; helyesebbnek találom az utalásokat a konkurrens egyházak részéről várható regermanizálási vádtól való félelem szerepére. Bár a szerző szívesen szól a magyarországi németség áldozatkészségéről, amit azonban a mozgalom és intézményei önfinanszírozásának lehetőségével foglalkozó korabeli német jelentések nagy egyöntetűséggel cáfolnak, nagyfokú önzést, sőt haszonlesést is emlegetve — Fata is azt vallja, amit én: Bleyer számára nélkülözhetetlen volt külföldi pénzforrások igénybevétele a magyarországi németség létszükségleteire, ami a magyar kormányzat merev és szűklátókörű politikája miatt csak titokban történhetett, s ebből konfliktusok adódtak. A szerző ugyanazzal a tény- és tárgyszerűséggel számol be ezekről a titkos pénzelésekről — még ha nem is kizárólag kulturális, hanem politikai célokra (így Bleyer választási költségeinek a németbirodalmi külügyminisztérium fondjaiból bizonyos közvetítésen keresztül történt fedezésére) szolgáltak, mint az én tanulmányaimban olvashatók. Nincs különbség továbbá felfogásunkban a tekintetben sem, hogy Bleyer a kisebbségi kérdés példamutató németországi rendezését remélte, s élenjáró német-magyar kisebbségvédelmi kezdeményező szerepet sürgetett nemzetközi fórumokon. Egyetértünk a bleyeri törekvéseknek a magyar revíziós politikához való viszonya kérdésében, a kisantant-államokbeli magyar-német kisebbségi együttműködés magyar részről szorgalmazása, német részről elutasítása problematikájában. A magam részéről nem tartom szerencsésnek Bleyer taktikai összefogását a kisantant-országok németségével: fokozta Magyarországon az ellenszenvet a német mozgalommal szemben és megnehezítette a jogos igények érvényre juttatásának lehetőségeit Azt már Fata maga is Bleyer és Gündisch bevált eszközeként említi könyvének 159. oldalán, hogy nyomás alá igyekeznek helyezni a magyar kormányt a németbirodalmi kormány és sajtó segítségével, bár azt a nézetet képviseli, hogy Gündisch gyakorta járt el önkényesen, Bleyer intencióit meghaladó módon (160.1.). Szó sincs azonban arról, hogy én — mint a bevezető állítja — igazolást találnék a bleyeri taktikában az asszimiláció erőszakos eszközeinek alkalmazására, sőt, ahol Fata az asszimilációról mint egyébként természetes és önkéntes jelenségről beszél (16, 19, 20, 40, 85.1.), a magam részéről arra is utalnék, hogy a nemzetiségi identitás megőrzéséhez nélkülözhetetlen feltételek biztosításának tartós és céltudatos mellőzése — már pedig ez történt — alapvetően befolyásolja a folyamat természetességét. Határozottabb kritikai megítélését tartanám szükségesnek a szerző részéről Bleyernek a Németországban hatalomra került nemzetiszocializmushoz való viszonya tekintetében. Az általam már korábban feldolgozott dokumentumok alapján maga Fata is tényként állapítja meg ugyan, hogy Bleyer nem határolta el magát sem Hitlertől, sem a nemzetiszocializmustól (291. 1.), s hogy nem leplezte szimpátiáját a Hitler-rezsim iránt (288. 1.), mégis a szerző inkább megérti, mint bírálja Bleyer illúzióit a magyarországi németség Hitlertől remélt hatékonyabb védelme iránt, s ellenségesen elfogult Bajcsy-Zsilinszkyvel szemben (225-226. 1.), aki szót emelt az ellen, hogy a hazai német kisebbségi politika a müncheni náci pártközpontból — ahol Bleyert a Führer helyettese, Rudolf Hess fogadta — kapjon utasításokat. Fata helyesen hangsúlyozza, hogy Bleyer, mint a magyarországi németek politikai képviselője, népe érdekében tartotta fontosnak, hogy felvegye a kapcsolatot a rezsimváltozás utáni új vezető körökkel is, de vitatható az a véleménye, hogy magánemberként szemben állt a nemzetiszocializmussal (304.1.), bensőleg elutasította azt (310.1.), s hogy már csak keresztény világnézete miatt sem azonosulhatott azzal (281.1.). Itt figyelmen kívül hagyja Bleyer antiszemitizmusának szerepét a nemzetiszocializmus iránti affinitásában. Amikor a szerző belső, gyötrelmes ellentmondásról ír, amelyet Bleyer nem tudott feloldani (281. 1.), nem vesz tudomást Bleyer családtagjainak és szűkebb munkatársi környezetének egykorú vallomásairól Bleyer lel-