Századok – 1994

Közlemények - Hermann Róbert: Műfajok és tendenciák az 1848–49-es polgári memoárirodalomban I/113

AZ 1848-49-ES POLGÁRI MEMOÁRIRODALOMRÓL 123 meg a legkülönbözőbb lapok hasábjain egyre elkeseredettebb támadásait Kossuth ellen.8 Az emlékezések másik fő célja a magyar ügy iránti rokonszenvkeltés volt. Ezt szolgálták Pulszky Ferenc feleségének, Waltherr Teréziának németül és angolul megjelent memoárjai, vagy a kalandos sorsú és meglehetősen kétes szerepet játszó Wilhelmine Beck nevű kalandornő emlékezései csakúgy, mint a katonák, Klapka, Czetz János, Prágay János, Pataky Mihály munkái. Szemere és Batthyány Kázmér is hozzákezdett emlékeinek megírásához; Szemere azonban félretette ezt a munkát, Batthyány emlékiratai pedig azért nem jelentek meg, mert a szerző haza szeretett volna térni, s az amnesztia reményében leállította a kiadás előkészületeit. A kalandos sorsú kéziratból csupán a már említett, Blackwell által átdolgozott jellemrajzokat és a Tóth Lőrinc által közzétett töredéket ismeijük. A kézirat a század elején még megvolt, azóta nyoma veszett. A miniszterek közül még itthoni bujdosása alatt kezdte meg emlékei feljegyzését Vukovics Sebő; az eseményeket 1849 márciusától tárgyaló kézirat azonban 1849 július végénél megszakadt. Vukovics később megírta az 1847-48-as országgyűlés és a szerb fölkelés történetét is; ám ezek már az emigrációs történetírás termékei közé tartoznak, s jóval kevesebb bennük a személyes jellegű feljegyzés.9 Óhatatlanul felvetődik az olvasóban a kérdés: és Kossuth? ő nem írt emlékiratokat? S ha nem; miért nem? Kossuthot többször is unszolták, hogy írja meg emlékiratait. „Hogy az én emlékirataim nem megvetendő világot vemének hazánk történelmének egy igen érdekes szakaszára, azt elismerem. Azt pedig tudom, hogy az adatok, melyekben nem szűkölködöm, itt-ott nagyon furcsa fényt vethetnének némely hírneves reputációkra, s nem egy emlékirati lapot, nem egy »históriát« a »fabulák« országába relegálnának. Hanem úgy érzem, hogy nemigen lehetne azon közügyekről, melyekben részt vettem, szólanom anélkül, hogy itt-ott magamról is szólnék. Én pedig — vegyék bár az unszolók hibának, nem tehetek róla — egy nemével a legyőzhetetlen undornak viseltetem az autobiográfíák iránt, mert lélektani okoknál fogva meg vagyok győződve, hogy aki saját »viselt dolgainak« megörökítése végett veszen tollat kezébe, akarva, nem akarva azon ösztön befolyása alatt ír, hogy saját édes énje alakjának szögletességeit kidomborítsa, saját jellemének foltjait lecsiszolja, hibáit elsimítsa, vétkeit elfedezze vagy mások nyakába kerítse; általában hogy másokat minél kisebbeknek tüntessen fel, miszerint maga minél nagyobbnak látszassék." - írta 1870. december 30-án. Amikor pedig 1879-ben két budapesti könyvkereskedő felszólította őt, hogy a szegedi nagy árvíz károsultjait segélyezendő, írja meg emlékiratait, s ők azt készek minden haszon nélkül kiadni, Kossuth a fentiekhez még hozzátette: „Akarva nem akarva, a »kedves én« szubjektivitása okvetlenül beletolakodik a játékba, úgy hogy azoknál, kik a történelmi fontosságú eseményeknek nem pusztán avatott tanúi, hanem tényezői vagy éppen intézői is voltak, az autobiográfíák kisebb-nagyobb mértékben mindig vagy az öndicsőítési, vagy legalább az önigazolási viszketeg nyomait viselik magukon. Julius Caesar kommertárjaitól kezdve nem ismerek autobiográf színezetű emlékiratot, mely e gyarlóságtól ment volna. Lehet, hogy ez lélektani kényszerűség, de mindenesetre hiúság szagú; ez pedig olyan szag, amitől és gyomromból undorodom. (...) Lehet, rosszul tettem, de be kell vallanom, hogy soha még csak