Századok – 1994

Közlemények - Hermann Róbert: Műfajok és tendenciák az 1848–49-es polgári memoárirodalomban I/113

118 HERMANN RÓBERT Madarász József már 1849. január 26-án követelte, hogy mindazon képviselőket, akik 1849. február 10-ig nem jelennek meg a nemzetgyűlésen, fosszák meg mandátumuktól. Az indítvány hosszú viták után 1849. február 28-án, immáron március 1-jei határidővel, némileg pontosabb meghatározásban vált határozattá. 1849 március-áprilisa után egyre több képviselő nyújtotta be utólagos igazolását. Nemcsak elmaradásáért, hanem korábbi politikai tevékenységéért is felelősségre vonták az 1849. április 29-én a magyar hatósági kezére került ifj. Pázmándy Dénest, a képviselőház 1849. január 5-én lemondott elnökét. Az ő védőirata többek között azért érdekes, mert a cs. kir. hatóságok előtt tett korábbi és későbbi vallomásai, hadbírósági vizsgálatának egész anyagával együtt szintén elvesztek vagy lappanganak. A sajtó útján tartotta fontosnak megvédelmezni 1849 január elejéig tartó kormánybiztosi működésének egyes epizódjait Komárom várának kormánybiztosa, Halassy Ede. Báró Vay Miklóst nem annyira tettei, mint inkább mulasztásai miatt vonta vizsgálat alá Erdély 1848 novemberi elvesztéséért az Országos Honvédelmi Bizottmány. Az ő igazoló irata egy jószándékú, a vérontást kerülni akaró és a rendkívüli eszközöktől irtózó, tisztességére és hazafiságára kényes ember védekezése. Jól kiegészíti Vay későbbi, az Újépületben és Theresienstadtban elszenvedett fogsága alatt írott naplójegyzeteit.5 Az 1849 júniusától megkezdődő orosz intervenciónak köszönhetően a cs. kir. hadsereg 1849 augusztus közepére felszámolta a nyílt mezei seregek ellenállását, október elejére pedig már az ország egész területe a kezére került. A hadbírósági eljárások 1849 januárja óta folytak; így többek között az első magyar miniszterelnöké, gróf Batthyány Lajosé is. Ezek az eljárások a hadbíró személyétől, a felsőbb hatóságok útmutatásától függően többé-kevésbé részletesek voltak, s igyekeztek kideríteni mindazt, amivel a vádlottak a birodalom érdekeit, az uralkodóház hatalmát veszélyeztették vagy sértették. Az igazán fontos személyiségek jó része kikerült a cs. kir. hadbíróságok hatásköréből; Kossuth, Szemere, Batthyány Kázmér, Vukovics Sebő, Mészáros Lázár, Pulszky Ferenc, Teleki László külföldön voltak; az első minisztérium tagjai közül semmi sem indokolta Klauzál Gábor, Széchenyi István, Esterházy Pál, Eötvös József vagy Deák Ferenc felelősségre vonását. A második minisztérium tagjai közül Aulich Lajos nem hadügyminiszteri, hanem harctéri működése miatt jutott hadbíróság elé, Oörgeinek a cár kérésére kegyelmet kellett adni. Végül is Csány László közlekedésügyi és Duschek Ferenc pénzügyminisztert állították bíróság elé. Ha a miniszterek nem is, képviselők és kormánybiztosok nagy számban kerültek a cs. kir. hatóságok kezére. Akinek szerencséje volt, inkább később; így ugyanis már jóval nagyobb esélye volt az amnesztiára. Bár e büntetőperek egészének története mindmáig feldolgozatlan, az adatokból úgy tűnik, hogy a megtorlás, kivégzés vagy börtönbüntetés formájában, elsősorban a közjogi méltóságokat és a kormánybiztosokat érte. Csány László és Jeszenák János kivégzésének okát is abban kell keresnünk, hogy mindketten kormánybiztosok voltak; Csánynak a dunántúli seregek megszervezésében, és megőrzésében voltak az osztrák hatalom számára sem feledhető érdemei; Jeszenák pedig a felvidéki szlovák lakosság fellázítását akadályozta meg sikeresen, emellett két erőd, Lipótvár és Komárom magyar kézen tartása körül is szorgoskodott. Perényi Zsigmond és Szacsvay Imre kivégzését az indokolta, hogy