Századok – 1994

Tanulmányok - Pritz Pál: Magyarságkép és külföldi propaganda a húszas évek első felében VI/1078

MAGYARSÁGKÉP A HÚSZAS ÉVEK ELSÓ FELÉBEN 1103 nem a Nagy-Magyarországra vonatkozó adatokra helyezte a hangsúlyt, hanem arra, hogy „a gondjaikra bízott ifjúságba ne csak Nagy-Magyarország képét, hanem annak visszaszerzésére rendelkezésünkre álló erőforrások ismeretét is beoltsák", és végül felemlítette a közigazgatási tisztviselőket,,.kiknek támogatásán és közreműködésén alapul statisztikai felvételeink túlnyomó része". Walko joggal tartott attól, hogy a bármily sokoldalú indoklás sem tudja a pénzügyi kormányzatot — mivel ez volt leginkább tisztában a csekély pénzügyi alapra nehezedő jogos igények hosszú sorával — elutasító álláspontjából kimozdítani, ezért a pénzügyminisztertől csupán ahhoz kért hozzájárulást, hogy az ügyet a minisztertanács elé vihesse.3

8 Tanulmányunkban eddig lényegében kizárólag azokkal a kérdésekkel foglalkoztunk, amelyek „csupán" áttételesen szolgálták a propagandát. A kép ellenben csak akkor lesz viszonylagosan is kerek — és a viszonylagosságot, úgy véljük, nem szükséges különösképpen hangsúlyozni, hiszen olyan témáról van szó, amelynek bemutatására első ízben történik kísérlet, és amelynek megnyugtató feltárása minden bizonnyal majdan monografikus részletességet igényel —, ha legalább röviden foglalkozunk magával a közvetlen propagandával is. Önmagában illogikusnak tűnhet az ilyen sorrend, a propagandának az első világháborúban történt erős devalválódása, a rejtett módszerek felértékelődése ellenben feltehetőleg elfogadhatóvá teszi választott eljárásunkat. Mindehhez még azt is hozzá kell fűznünk, hogy az 1919 őszén uralomra jutott rendszer avitt jellege a propaganda elsődleges területein a rejtett módszerekben tapasztaltnál jóval erőteljesebben, közvetlenebbül mutatkozott meg, következőleg hatása még annál is gyengébb volt, mint ami az első világháború utáni általános helyzet magyarázna. Vonatkozik ez a Külügyminisztérium effajta tevékenységére is, amelyben ezzel a propagandával szembeni kritika csak elvétve fogalmazódik meg. A kiépülő propagandagépezetnek az egyik első feladata volt annak elérése, hogy a sajtó- és röpirat-termékei egyáltalán eljussanak külföldre. A kisantant országokba a kurzus irredenta hangvételű napilapjai eleve nem kerültek el, Jugoszláviából — a belgrádi magyar ügyvivő 1920 októberi értesülése-jelentése szerint — például kifejezetten ki voltak tiltva. Az ügyvivő nem is tanácsolta, hogy a változtatás érdekében kísérletet tegyenek, mert az „minden bizonnyal újabb konfliktusra vezetne és a Magyarország elleni, az itteni sajtóban állandóan tapasztalható amúgy is ellenséges kampánynak újabb táplálékot nyújtana, mert az ilyen kolportázst mint Jugoszlávia területi integritása elleni izgatást fognál fel". De nem volt sokkal jobb a helyzet a Nyugat felé sem. A korabeli felfogásban a „Nyugatnak" többféle értelmezése élt, amikor — például — a trianoni békére, a „Nyugat árulására" gondoltak, akkor az lényegében Franciaországot és Angliát jelentette. Amikor ellenben a sajtótermékeket akarták „Nyugatra" eljuttatni, akkor azon keseregtek, hogy az még Ausztriába, Németországba és Olaszországba sem sikerül. Ebben a bécsi emigrációs központnak tulajdonítottak kizárólagos jelentősé-