Századok – 1994

Történeti irodalom - Die Deutschen in Ungarn zwischen 1870–1980. (Ism.: Radó Bálint) V/1048

TÖRTÉNETI IRODALOM 1049 német támadás tragikus fordulatot hozott a volgai németség sorsában: Ázsiába deportálták őket. Adenauer kancellár nevezetes 1955-ös moszkvai útja vezetett el a részleges rehabilitáláshoz. Brunner megemlítette azokat a sorozatos kéréseket, melyekkel a volgai német autonómia visszaállítása érdekében Moszkvához fordultak. 1971-tól, a brandti új keleti politika keretében egyénileg lehetővé vált a németek Németországba települése. Lengyelország csak 1988-ban ismerte el a német kisebbség létezését. Az országból 1956-tól vette kezdetét az első kivándorlási hullám, de a folyamat a hatvanas években érzékelhetően lelassult. A fordulatot ez esetben is a hetvenes évek legeleje, az új keleti politika hozta meg. Az otthon maradottak továbbra is erőszakos lengyelesítésnek voltak kitéve. Romániából nem telepítettek ki tömegesen németeket a második világháború után. Létszámuk azonban a belső deportálások és a diktatúra általános nyomása következtében erősen megcsappant. Közismert az a példátlan emberkereskedelem is, melyet a nyolcvanas években Románia az erdélyi szászokkal folytatott. Csehszlovákiában 1939-ben 3,5 millió németet tartottak számon, közülük több mint 3 millió a Szudétaföldön élt. A világháború után 3,3 millió németet Németországba telepítettek. A németséget csak az 1968-as nemzetiségi törvény ismerte el önálló kisebbségként. Brunner tart attól, hogy ebben az országban mára megfordíthatatlanná vált a németek asszimilációja. Takács Imre alkotmányjogász, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára „A nemzeti kisebbségek védelmének jogi szabályozása" címmel tartott előadásában szólt azokról a gondokról, melyek a gazdasági-társadalmi átalakulás következtében a falusi lakosság létszámának csökkenéséhez és a városokba költöző nemzetiségiek esetében az asszimiláció előrehaladásához vezettek Magyarországon. Az 1960-as magyarországi népszámláláskor 175 000-en vallották magukat nem magyar anyanyelvűeknek, de csak 134 000-en valamely nemzetiséghez tartozónak. Az 1970-es népszámlálás eredményei kiegyensúlyozottabbak, 105 000 magát nem magyar anyanyelvűnek valló állampolgár közül 103 000 tartotta magát nem magyar nemzetiségűnek. 1980-ban viszont 84 000 idegen anyanyelvű lakos közül csak 35 000 nevezte magát kisebbséginek. Köztudomású, hogy a nemzetiségi szövetségek a kisebbségek létszámát jóval nagyobbra teszik, így például a magyarországi németekét 200 000 főre. Takács Imre végül vázolta azokat a módokat, melyek a nemzetiségek védelmét biztosíthatják. Holger Fischer professzor, a hamburgi Hungarológiai Intézet igazgatója ,Л magyarországi német kisebbség ábrázolása a 19. és 20. századi nemzetiségi térképeken" című előadásának bevezetőjében utalt azokra a valóságos térképháborúkra, melyek elsősorban az első világháború után egyfelől a különböző területi igények alátámasztása, másfelől ezek elhárítása végett kialakultak. Nem véletlen, hogy éppen a kelet-közép-európai régióban jutott a legfontosabb szerep a nemzetiségi megoszlást feltüntető térképeknek. Holger Fischer emlékeztetett a minőségi és mennyiségi szempontokat figyelembe vevő nemzetiségi térképek közötti különbségekre, részletesen elemezve a reájuk jellemző ábrázolási módokat. Az előbbiek csupán a lakosság összetételét, míg az utóbbiak az összetételen belüli arányokat is feltüntetik. Számos visszaélési lehetőség van a nemzetiségi térképek készítésénél, ilyen a méretarány helytelen megválasztása, egyes átlagok lakatlan területekre való átvitele, optikai csalódások és pszichikai hatások keltése. Fischer megjegyezte, hogy a magyarországi németség területi elhelyezkedését bemutatni kívánó térképek közül a két világháború közöttiek több tekintetben felülmúlják a maiakat. Kovacsics József, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzorának előadása „A magyarországi németség 1870 és 1941 között" címet viselte. Bevezetőjében az 1850-es osztrák népszámlálás Magyarországra vonatkozó nemzetiségi adatait ismertette, majd miután az 1869-es első magyar népszámlálás nem kérdezte a nemzetiségi hovatartozást — Keleti Károly, Eötvös József és Fényes Elek statisztikai adataira tért ki. Az 1880. évi népszámlálás alapján az összlakosság 13,6%-át kitevő németség vármegyénkénti megoszlását is bemutatta az előadás. Az állami anyakönyvezés bevezetése óta ismertek a németségen belüli halálozási és születési ráták is, csakúgy mint a németség felekezeti megoszlása. Kovacsics József részletesen tárgyalta azokat a súlyos visszaéléseket, melyeket az ún. utódállamok az 1920 utáni népszámlálások után a kisebbségek, így a németség rovására is elkövettek. Befejezésül az előadó röviden szólt az 1920-as és 1930-as évek népszámlálási adatairól és a németek birtokviszonyairól. Klinger András, a Központi Statisztikai Hivatal helyettes igazgatója „A németek Magyarországon 1941 és 1980 között" címet adta előadásának. Elöljáróban vázolta a németség magyarországi megtelepedési folyamatát, majd kitért a népszámlálási adatokra, illetve az ezekkel szemben feltétlenül alkalmazandó kritika szükségességére. Az 1941-es népszámláláskor például 302 000-en vallották magukat német nemzetiségűnek, illetve 475 000-en német anyanyelvűnek. Mindkét szempontból a németség számaránya foglalta el a második helyet a magyarságé mögött. A különböző statisztikák a Magyarországról 1945 és 1949 között kitelepített németek számát 177 000 és 230 000 között adják meg. IIa ehhez hozzászámítjuk a világháború 70-90 000-es vérveszteségét, akkor is lehetetlen, hogy az 1949-es népszámlálás 22 455 németre vonatkozó adata a valós helyzetet tükrözte. Nyilvánvalóvá vált ebben a tömeges elhurcolás, illetve kitele-