Századok – 1994

Figyelő - Szvoboda Dománszky Gabriella: Egy 19. századi festődinasztia V/1018

1024 FIGYELŐ ismét valamiféle női szolidaritás rejtezik. Zsófia és Mária Dorottya főhercegnők segítették ahhoz, hogy a nagy múzeumokban másolhasson, ami Kolbe szerint másként nem is igen lett volna lehetséges. Az utazás kapcsán a szerző megemlíti, hogy Liszt is segítette Henriettát, de e kapcsolatot ő sem tárja fel, megelégszik Schoen Arnold egykori közlésének átvételével. A festőnő a kor szokásának megfelelően útibeszámolókat küldött Münchenből, melyek ügyes tollforgatónak mutatják. A tudósításokat a Der Spiegel közölte, 1846-ban, német nyelven. (1843-ban a Honderűben volt olvasható hasonló tudósítás Barabástól.) Az írások Henrietta hazaszeretetéről tanúskodnak, de a közlés módja asszimilációjának korlátait jelzi. A pesti német polgárok ugyan lelkesült magyar hazafiak voltak, de családi és társasági kapcsolataikban nem adták fel németségüket. (Mondhatni, hogy szerencsére, mert ezzel bizonyos európaias magatartásformákat honosítottak meg itt.) Kolbe könyve tartalmazza Henrietta eredeti szövegét, amelyben kellemes női modorban pletykálgat a korabeli művészeti viszonyokról, és amely egyben jól tükrözi a korabeli művészi gondolkodás jellegzetességeit, és azt, meddig tudott eljutni műveltségben ez a fiatal hölgy Pesten. Az útvonal összeállítása kissé eltér a szokványostól. Henrietta Párizsban is megfordult: egy David-tanítvány műtermében, M. M. Dröllingnél dolgozott, ami ekkor még nem gyakori. Ám az obligát Itália elmaradt, az utat a politikai helyzet következtében meg kellett szakítani. A visszatérés kapcsán Kolbe lelkesülten taglalja az árvíz utáni Pest újjászületését, és tanulságos milyen más mozzanatokra figyel, mint a hazai szakirodalom. Henrietta ekkor már kétségkívül központi figurája a pesti művészeti életnek, ekkor éri az a megtiszteltetés, hogy Barabás Miklós megfesti. A kettőjük kapcsolata mélyebb lehetett egyszerű portrénál, Schoen Arnold szerint Barabás művészete hatással volt Henriettára, és az idősebb mester tanította is őt. Hogy valójában milyen lehetett a két művész viszonya, az mélyebb kutatásokat igényelne, amire pillanatnyilag művek hiányában nincs igazán lehetőség. Az 1848-49-es eseményeket megélő festőcsalád viszontagságait ismét Henrietta von Mikulicz visszaemlékezéseire támaszkodva ismerteti a szerző. Már az események puszta felsorolása is érzékelteti, milyen keserves idők voltak ezek az egyszerű polgárok számára. A helyzet távolról sem volt oly ideálisan lelkesült, mint hinni szeretjük. Egy adalék ehhez Henrietta vőlegényének, Friedrich Pachernak a története. Pacher más osztrák tisztekhez hasonlóan jelentkezett a magyar hadseregbe katonai szolgálatra, de a toborzóirodában nyers és lekezelő hangon fogadták, mire Pacher visszafordult. Pacherről eddig Schoen közlése alapján úgy tudtuk, hogy bécsi zongoraművész volt. Kolbe most pontosan elmondja, hogy Pacher egyszerű hivatalnok, egy kereskedelmi cég alkalmazottja, tipikus kispolgár. Egy művésztárs mellett Henrietta talán nem tért volna le az addig oly ambiciózusan vezetett életútjáról, és talán magyarságát sem adta volna fel. A kapcsolat kezdetén meg minden rendben volt. Henrietta mindjárt a harcok elülte után az elsők között volt a pesti művészek körében, aki boldogulni próbált a maga erejéből. A Hölgyfutár 1850 februárjában hírt ad, hogy Hartleben Váci utcai boltjának kirakatában állandóan megtekinthetők művei, ami jól jellemzi a festőnő életrevalóságát. Henrietta ekkor már menyasszony, és a házasságra való készülődés, úgy tűnik nem akadályozta művészi munkáját. De a házasság után