Századok – 1993

Folyóiratszemle - Ribuffo; Leo P.: Isten és a jelenkoripolitika az Egyesült Államokban V–VI/875

876 FOLYÓIRATSZEMLE A törésvonalak azért is jelentkeztek ilyen élesen, mert ellenfele az „ultraliberális" George McGovern volt. A konzervatívok előretörése szinte zökkenésmentesen folytatódott az 1970-es években: a liberális egyházak taglétszáma visszaesett, míg a konzervatívoké nőtt. Ez utóbbiak különböző új politikai szervezeteket hoztak létre, „felfedezték" a tömegkommunikációs eszközök hasznát, „keresztény akadémiákat" alapítottak stb. Az új tömegtájékoztatási módszerekben élenjáró Richard Vigurie és Paul Weyrich katolikusok voltak, míg Howard Phillips zsidó; ennek ellenére könnyen közös nevezőre jutottak a különböző protestáns felekezetekkel és szektákkal. A konzervatívok legnagyobb sikerüket 1980-ban érték el, amikor Ronald Reagan — többek között — az ő támogatásukkal került be a Fehér Házba. A nagy várakozásokat azonban jobbára kiábrándulás követte: Reagan elnök csak pro forma támogatást nyújtott a konzervatívok kedvenc javaslatainak, mint például annak, hogy tegyék kötelezővé az imádkozást az iskolákban, hogy adjanak nagyobb támogatást a felekezeti iskoláknak és hogy abortuszellenes törvényt fogadtassanak el a törvényhozással. Mindössze annyit értek el, hogy az abortuszhoz folyósított szövetségi pénzalapokat szigorúbb ellenőrzés alá vonták. Az 1984-es választásokon azután Ronald Reagannek már nem volt olyan nagy szüksége a vallási konzervatívok támogatására, mint négy évvel korábban; az 1980-as évek közepétől pedig botrányok rázták meg a fundamentalisták mozgalmát — például Jim Bakker és Jimmy Swaggart esete —-, Jerry Falwell a háttérbe vonult, míg Pat Robertson elenyésző támogatást kapott csak 1988-as elnökjelöltségi kampányában. Miként értékelik a történészek a keresztény jobboldal működését? Hosszú ideig elfogadták Richard Hofstadter jellemzését, mely szerint az ehhez hasonló mozgalmak „paranoiás stílusúak" az amerikai közéletben. Az 1980-as években azonban felvetődött a kérdés: a Reagan-koalíció magját képező „morális többséget" el lehet-e intézni ilyen sommás megállapítással? Egyre több tanulmány jelent meg az amerikai vallástörtént tárgykörében: közülük is úttörő jellegűek Регту Millernek a puritánokról szóló művei. Az „új" vallástörténet felhívta a figyelmet a vallási élet sokszínűségére; vizsgálni kezdte a vallás szerepét és jelentőségét a feketéknél, a spanyol anyanyelvűeknél és a nőknél. Az „új" vallástörténészek többsége politikailag konzervatív elveket vallott ugyanúgy, mint az általuk alapított Christian Scholar's Review. A másik oldalon a radikális, „új baloldali" történészek — például Sean Wilentz, Herbert Gutman — szoros kapcsolatot fedeztek fel az evangelizáló protestánsok és a munkások „republikanizmusa" között a 19. század első felében, míg Robert M. Crunden és Robert T. Handy a századvég progresszív reformerei és a vallás kapcsolatát kutatták. Egyetértés alakult ki a különböző történeti iskolák képviselői között arról, hogy az 1920-as évektől kezdve a fehér amerikaiak egyre inkább elfordultak a vallástól, vagy ahogy Garry Wills fogalmaz: „tudatos tudatlanságban" tartották magukat a vallási kérdéseket illetően. Garry Wills Under God с. könyvében rendkívül nagyszámú és különböző forrásra támaszkodik. A kötet első részében a szerző górcső alá veszi az 1988-as elnökjelöltek kulturális és intellektuális hátterét: Michael Dukakis-ról megállapítja, hogy ő volt az egyetlen valódi „világi" elnökjelölt; Pat Robertsonról lesújtó véleményt mond: „felvizezett" pünkösdista, túlságosan hangsúlyozottan televfziós(show)-személyiség, valamint a déli „úriember" hamis utánzata. George Bush-ról viszont mint pragmatikus „újjászületett" episzkopálisról ír, aki ügyesen az amerikai zászló előtti, az iskolákban bevezetendő napi tiszteletadást tette meg kampánya egyik fő pontjának a liberális, másodgenerációs bevándorolt Dukakis ellenében. Thnulmányának második részében Wills rendkívül személyes hangú amerikai vallástörténelmet ír. Végeredményben egy modernizált Roger Williams-féle álláspontot foglal el: az államot és az egyházat talán még határozottabban szét kellene választani — mint ahogy azt Thomas Jefferson és James Madison megfogalmazta —, mivel az előbbi erősen korrumpálja az utóbbit. Eriing Jorstad hasonlóságokat lát a teológiai liberálisok, a fundamentalisták, az evangelizálók és az „újkor spiritualistái" között: mindannyian egyrészt ragaszkodnak a „hagyományos" értékrendhez, másrészt pedig új magatartásmintákat keresnek a megváltozott világ körülményeihez igazodva. Jorstad könyvének középponti témája az evangelizálók népes csoportjának leírása, a mozgalom kapcsolatai Reagan és Bush elnökökkel, belső harcaik és nehézségeik (Jim Bakker, Jimmy Swaggart és kevésbé neves társaik); valamint a mozgalom helye az új keresztény jobboldalon belül. A szerző megállapítja, hogy ez a kultúra távolról sem monolitikus, statikus vagy elzárt a kor társadalmától: a rockzenétől kedve minden modem eszközt megragadnak, hogy tanaikat szélesebb körökben ismertté tegyék. Jorstad, Wills-hez hasonlóan úgy véli, hogy nincs éles választóvonal a vallási „főáramlatok", valamint az evangelizálók és a többi konzervatív protestáns csoport között: a politikai életben Carter és Reagan jelképezték a kor vallási ideológiáinak összemosódását. Reagan egyéni meggyőződését Jorstad „szinkretizmus"-nak nevezi: az exelnök támogatta az új keresztény jobboldalt, ugyanakkor pedig hitt az asztrológiában is. Az 1980-as évek közepétől az új keresztény jobboldal mint politikai mozgalom összeomlott és visszahúzódott a magánszférába: működési területe elsősorban a család, a baráti körök, a kisközösségek