Századok – 1993
Közlemények - Barta Róbert: A brit Konzervatyv Párt az 1920-as években V–VI/706
A BRIT KONZERVATÍV PÁRT AZ 1920-AS ÉVEKBEN 711 csán mindenki számára nyilvánvalóvá váltak. Ő kezdeményezte azt, hogy az évenkénti pártkonferenciákat rotációs rendszerben, más-más városokban tartsák, azok valódi vitafórumokká váltak, ahol miniszterek és pártvezetők vettek részt, válaszoltak a párttagság kérdéseire, informálták a tagságot a konzervatív politikáról és a kormány tevékenységéről. Ezek a reformok nem elsősorban a pártszervezetek demokratizálását szolgálták, hanem inkább eszközt teremtettek Baldwin kezében, amelyeken keresztül érvényesíthette a pártvezetés és elsősorban a saját akaratát.14 Az első világháború utáni brit Konzervatív Párt vezetésében fontos változás volt az, hogy a pártvezetés legszűkebb környezetét immár egyértelműen a Chairman of the ССО (а ССО politikai vezetője), a Chief Whip (a párt parlamenti fegyelmi és szervezési vezetője) és a Principal Agent (a CCO állandó vezetője) alkották. A 20-as években jelentős mértékben megnövekedett a CCO szerepe, az egész országot behálózó pártközponttá vált, hivatásos, fizetett ügynökei (professional agents) közvetítették a központ elképzeléseit az országos hálózat felé. A CCO belső szervezete is átalakult a háború előtti állapothoz képest. Az 1912-14-es állapotokhoz képest a CCO szervezeti rendje látszólag egyszerűsödött, bár az ott foglalkoztatottak száma 144-ről (1926) 218-ra emelkedett (1929).15 Az 1920-as években a CCO szervezetileg is különvált a NUCCA-tól. A CCO 1928-29-es szervezeti felépítését tekintve nyilvánvaló, hogy a legfontosabb osztályok megmaradtak, valamint kiemelt szerepet kapott a sajtóosztály, mely a választások idején és a pártpropaganda szempontjából kulcsfontosságú volt. Az 1920-as években a párt országos szervezete (NUCCA) hagyományos szerepét tekintve nemigen változott, bár hozzá kell tenni, hogy szerepe a pártkonferenciák szervezése kapcsán megnövekedett és helyenként a NUCCA vezetői és a központi pártvezetés összetűzésbe is került az országos szervezet szerepét és politikai súlyát illetően. Baldwin azonban pontosan érzékelte, hogy a CCO és a NUCCA harmonikus együttműködése elengedhetetlen az országos bázis stabilizálása és bővítése szempontjából. Ebben a tekintetben a 20-as években jelentős mértékben megnőtt a választókerületekben működő helyi konzervatív pártszervezetek szerepe. A 20. század elejéig minden választókerületben csak egy konzervatív pártszervezet működött, nagy belső önállósággal, melynek alapja az volt, hogy pénzügyi szempontból ezek a szerveződések életképesek voltak, mert elsősorban a helyi arisztokrata, földbirtokos, pénzügyi elit hozta ezeket létre és tartotta fenn. Az első világháború után ez a helyzet megváltozott, sok választókerületben több konzervatív pártszervezet is létrejött a liberális kormányzattal való növekvő szembenállás jeleként, s ezek a szervezetek szélesebb rétegeket tömörítettek, mert vagy nem, vagy minimális összegű tagsági díjat kértek tagjaiktól. Ez rendkívüli fontossággal bírt egy olyan társadalomban, ahol a magántulajdon és az individualizmus alapvető értékekként szerepeltek és ahol a háború után szélesebb társadalmi rétegek (munkásság, nők) léptek a politika porondjára. Miután a Munkáspárt elsősorban a szakszervezetein keresztül érvényesítette tömegbefolyását, ahol is a szervezettség és a tömegerő az egyéni vélemény és az individualizmus fölé rendelődött, ezért a korszakban a vidéki politizálás igazi nyertese mindvégig a Konzervatív Párt maradt. A helyi konzervatív pártcsoportok mellé felsorakoztak a konzervatív klubok és a helyi érdekképviseleti szerveződések, melyek élén főképp (a helyi) nagybirtokosok álltak,
