Századok – 1993
Folyóiratszemle - Rodgers; Daniel T.: Republikanizmus: egy eszme pályafutása III–IV/594
594 FOLYÓ IRATSZEMLE 594 A sikerek ellenére a Johnson-adminisztráció nem kötelezte el magát nyíltan Suharto mellett. Azon felül, hogy nem lehetett kizárni Sukarno visszatérését a hatalomba, az új vezetés szándékai felöl sem voltak tisztában. Ha ugyanolyan nacionalista lesz, mint elődje, az Egyesült Államok nem sokat nyert a cserével. Sorozatos kérések után márciusban látták elérkezettnek az időt egy kisebb, kísérleti jellegű segélyszállítmány útnak indítására. Mivel a lépés a Kongresszusban sem váltott ki ellenkezést, semmi nem állt a kapcsolatok normalizálásának útjába. Az amerikai kormányzat s maga Johnson elnök is — mintegy kirakattá akarta változtatni Indonéziát, mint olyan országot, mely megmenekült a kommunizmus veszélyétől, s most a szabadság előnyeit és a szabad világ támogatását élvezi. Ennek a fontosságnak köszönhető, hogy sokan maguknak akarták a dicsőséget. Robert McNamara védelmi miniszter a katonai segélyeknek és a kiképzési programnak tulajdonította a sikert, mondván hogy ők biztosították a hadsereg vezetőinek Amerika-barát érzelmeit. Ez azonban alighanem eltúlzott vélemény. A fél évvel az események után írt CIA-tanulmány szerint az amerikai politika nem gyakorolt érdemi befolyást az indonéziai eseményekre. Ami ott történt, az egy hosszú, összetett belső folyamat eredménye volt. Ezt támasztják alá az amerikai tisztviselőknek a krízis hónapjaiban adott helyzetértékelései is. Mindannyian egyetértettek abban, hogy az Egyesült Államoknak nem állt módjában befolyásolni az ottani eseményeket, azok saját fejlődésük vonalát követték. Az eseményeknek az USA számára kedvező alakulását talán az magyarázza, hogy a washingtoni politikacsinálóknak nem volt elég idejük ezzel az országgal törődni. Mivel Vietnámnak volt elsődleges jelentősége a Fehér Házban, Indonéziával kapcsolatban a legkisebb ellenállás útját követték, s nem akartak mindenáron erőszakos megoldást kicsikami. Az, hogy az Egyesült Államoknak nem volt köze Sukarno megbuktatásához, azért érdekes, mert a köztudatban ennek ellenkezője él. Mivel máshol, máskor részese volt hasonló államcsínyeknek, ezért is rá testálták a felelősséget. Az ehhez hasonló analógia az elsődleges érv a titkos akciók ellen. Természetesen más érvek is szólnak ellene. Először is, a titkos akciók ritkán maradtak titokban — ha kudarcot vallanak, akkor a sajtó teregeti ki, ha sikeres, akkor a szervezői szeretnek eldicsekedni vele. Másodsorban a titkos eszközök alkalmazásával rendszerint csak azt gyorsítják fel, ami amúgy is megtörténne. Harmadrészt, a siker gyakran rövid életű, s későbbi problémák alapját veti meg, mint például az 1953-as iránti államcsíny. Összességében a legnagyobb kár abból származik, hogy egy felfedett akció száz másikra ad gyanút, s a sajtó és a közvélemény már ott is bűnöst lát, ahol valójában nincs is, ártva ezzel az USA presztízsének. Amíg nem mond le a titkos akciók szervezéséről, az Egyesült Államok még sokszor fog a képzeletbeli vádlottak padján ülni — ha nem is mindig jogosan. The Journal of American History Vol. 7 No. 3 1989. december, pp. 785-808. B.B. DANIEL T. RODGERS REPUBLIKANIZMUS: EGY ESZME PÁLYAFUTÁSA Daniel T. Rodgers, a Princeton-egyetem történészprofesszora tanulmánya elején felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy a republikanizmus-felfogások az 1980-as években kerültek az érdeklődés középpontjába Robert E. Shalhope és Joyce Appleby cikkei nyomán. A republikanizmus szintézisének gondolata a szerző szerint három, egymást követő paradigmában tárgyalható: a Charles A. Beard neve által fémjelzett felfogásban, Louis Harts és követőinek interpretálásában, végül pedig a republikánus paradigma keretében. A beardi „iskola" és hagyomány az amerikai történelmet az egymással szüntelen harcban álló anyagi erők történetével azonosította; a hartsi felfogás a liberális konszenzus köré épült, bár egységes hagyományról ebben az esetben alig lehet beszélni: az összetartó erő leginkább a beardi felfogás elutasítása volt. Harts meggyőződése szerint John Locke uralta az amerikai politikai gondolkodást; míg más liberális történészek úgy találták, hogy az amerikaiak azért fordultak Locke-hoz, mert írásaiban mindent megtaláltak, ami amúgy is jellemezte őket: az individualizmust, az ambíciót, a szabad versenyt — egyszóval a „liberalizmust". Olvasatukban még az amerikai forradalom is locke-i volt: józan, a törvényes keretek között maradó, nem túlságosan véres és egyáltalán nem terrorisztikus, ellentétben a francia és az orosz forradalmakkal. A tanulmány tulajdonképpeni tárgya a Harts utáni republikanizmus-felfogások elemzése. Az 1960-as és 1970-es években egymás után jelentek meg azok a művek, melyek alapvetően megkérdőjelezték a liberális felfogást: Bemard Bailyn The Ideology of the American Revolution-}^ (1967), Gordon S. Wood The Creation of the American Republic-ja és J. G. A. Pocock The Machiavellian Momentje; az előbbi 1969-ben míg az utóbbi 1975-ben. A fent említett könyvek mindössze a legtöbbet vitatott „revizionista" műveknek számítottak; rajtuk kívül
