Századok – 1993

Folyóiratszemle - Mcmahon; Robert J.: Az Egyesült Államok hidegháborús stratégiája Dél-Ázsiában: katonai elkötelezettség Pakisztánnal szemben 1947–1954 III–IV/586

586 FOLYÓ IRATSZEMLE 586 Németország az évtized vége felé belép a középső (40-45 százalékos) csoportba. A holland és belga baloldal a szavazatok egyharmadát sem szerzi meg. Nem ésszerűtlen a föltételezés, hogy a legfőbb negatív tényezők között nyelvi és vallási jellegű törések voltak. A finn baloldal meggyengül, és kikerül az első csoportból; Dánia viszont bekerül. A brit Munkáspárt, amely 1964-ben és 1966-ban előretört 1959-hez képest, 1970-ben a háború utáni legrosszabb eredményt érte el. A hetvenes években az erős baloldalt magukénak mondható országok közé (a szavazatok több, mint 50 százalékával) Svédország és Ausztria tartozott, Norvégiában viszont már nem ért el ilyen jó eredményt. A 35-40 százalékos eredményt elérő csoporthoz tartozott továbbra is Belgium és Hollandia, de ide került a brit Munkáspárt is. Ez az az évtized, amelyben az olasz baloldal határozottan áttöri a 45 százalékos falat. A baloldal szempontjából legfontosabb események ebben az évtizedben a görögországi, portugáliai és spanyolországi autoritárius rendszerek vége. Portugáliában a baloldal kezdetben félelmetes erőként jelentkezik: a katonai felkelést követő első választáson 58 százalékot ér el. Ez volt a legjobb választási eredmény, amelyet a baloldal valaha is elért bármelyik európai országban. Ennek az évtizednek a legfontosabb ismertetőjegye az, hogy még hosszú diktatórikus időszakok (mint Portugáliában és Spanyolországban) sem voltak képesek jelentős mértékben módosítani a pártok közötti erőviszonyokat. A nyolcvanas években Olaszországban tovább nőtt a baloldal összesített szavazataránya, mely 1987-ben elérte a 47 százalékot, amire a Risorgimento óta még nem volt példa. Az 1987-es siker a szocialisták és a zöldek előretörésének köszönhető, míg a kommunista párt válsága hangsúlyossá vált. A megvizsgált 14 ország kormányainak tipológiája — a baloldal jelenléte szempontjából — a következő: baloldali kormányok; baloldali vezetésű koalíciós kormányok; a baloldalt magukba foglaló kormányok; balközép kormányok; nem baloldali kormányok. Az első megállapítás az, hogy igazi baloldali kormányok Nyugat-Európában inkább kivételt képeznek, semmint hogy szabálynak tekinthetnénk létezésüket. 1970 előtt ilyenek csupán Norvégiában, Svédországban és Nagy-Britanniában voltak. A hetvenes években Nagy-Britanniában (3 évig), Svédországban (6 évig), Ausztriában (az egész évtizedben), a nyolcvanas években pedig Auszti iában, Franciaországban, Görögországban, Spanyolországban és Svédországban voltak. Ha Nyugat-Európa négy legnépesebb országát vesszük, megállapítható, hogy baloldali kormányok csak Nagy-Britanniában és Franciaországban voltak — de sohasem egyidejűleg —; Olaszországban és (Nyugat) Németországban sohasem; és Franciaországban is csak 1981-től. Belgium, Hollandia és Olaszország az a három ország, amelyben sohasem volt sem baloldali, sem baloldali vezetésű koalíciós kormány. Az olasz eset egészen kivételes: 1948 óta mindegyik kormány a nem baloldali vagy a nem baloldali vezetésű kategóriába tartozott. Ennek a „specialitásnak" nyilvánvalóan semmi köze sincs a választási eredményekhez. Italia contemporanea, 175. szám, 1989. június, 5-20. T. F. ROBERT J. McMAHON AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK HIDEGHÁBORÚS STRATÉGIÁJA DÉL-ÁZSIÁBAN: KATONAI ELKÖTELEZETTSÉG PAKISZTÁNNAL SZEMBEN, 1947-1954 Noha a történészek régóta tisztában vannak azzal, hogy a hidegháború földrajzi határai mennyire kiterjedtek, a lehető legkülönbözőbb nézeteket vallják ennek a folyamatnak a létrejöttéről. Eleinte kizárólag a szovjet agresszióval szembeni reakcióként értelmezték az amerikai expanziót — véli a szerző, az University of Florida professzora —, a 60-as években azonban egy revizionista történészcsoport — a vietnámi háború okozta kiábrándultság közepette — egy olyan modern birodalom létrejöttének tervét látta megformálódni, amely megfelel a modern kapitalista gazdaság kihívásainak. A tanulmány azt vizsgálja — hangsúlyozza McMahon —, hogy milyen következetlenségei és korlátai vannak/voltak az amerikai stratégiai elképzeléseknek, és azt, hogy bizonyos periférikus országok milyen aktívan voltak képesek befolyásolni az amerikai érdekek és elkötelezettségek globalizálását. 1947 augusztusa után az Egyesült Államok politikája egyértelmű volt a frissen függetlenedett Indiával és Pakisztánnal szemben. Úgy képzelték, hogy ezek stabil, nyugati orientációjú államok lesznek, melyek ellenállónak bizonyulnak majd a kommunizmussal szemben, a térség pedig megmarad brit érdekövezetnek. A kasmíri kérdés volt az első, amely komolyan foglalkoztatta az Egyesült Államokat. Pakisztán és India ellentétét Amerika mint ENSZ-közvetítő igyekezett megoldani. A célok még mindig igen egyszerűek: elérni, hogy mind a két fél megnyugodjon, a térség stabil maradjon és jó viszonyban maradjon az USA-val. Ugyanakkor azért sem figyeltek jobban Pakisztánra, mert nem bíztak nagyon az állam fennmaradásában; noha már 1948-ban a Karachiba akk-