Századok – 1993

Történeti irodalom - Ádám Magda: The Little Entente and Europe (1920–1929) (Ism.: Diószegi István) III–IV/550

542 TÖRTÉNETI IRODALOM 551 Olaszországnak a dunai térségben folytatott külpolitikájáról is sok értékes információt és megalapozott értékelést nyújt a könyv. Kellőképpen érzékelteti, hogy a győztes Olaszország volt szövetségeseivel igyekezett a jóviszonyt fenntartani, ugyanakkor szembe kényszerült nézni azzal a ténnyel, hogy Franciaország kiszorítja őt legitimnek vélt érdekterületéről, és hogy az újonnan alakult Jugoszlávia megfosztotta őt a londoni szerződés álla] számára kilátásba helyezett területi gyarapodástól. Az olasz-francia és az olasz-jugoszláv feszültség azután Olaszország egyéb viszonylataira is kihatott, és noha az olasz diplomácia a magyarországi királypuccsok idején az utódállamok oldalán állt, az olasz-csehszlovák viszony nem tudott igazából felmelegedni. Az olasz-román viszony kedvezőbben alakult, az okok magyarázatában azonban a szerző nem mindenben elégíti ki a várakozást. Általánosan elfogadott az a tétel, hogy Mussolini hatalomra kerülése fordulatot hozott az olasz külpolitikában, és tendenciáit tekintve ez a felfogás meg is állja a helyét. Úgy vélem azonban, hogy a szerző a világháború után túlhangsúlyozza Olaszország status quot védő szerepét, 1922 után viszont a kelleténél nagyobb hangsúllyal szól az olasz revíziós törekvésekről. Olaszország valójában soha nem volt elégedett a Párizs környéki rendezésekkel, ennyiben már a háború után sem volt egészen a status quo híve, a fasizmus hatalomra kerülése után viszont még jó ideig nem gondolt aktív külpolitikára, ennyiben továbbra is status quo fennmaradásának nemzetközi tényezője volt. A szerző persze nem elsősorban a nagyhatalmi törekvéseket akarta megrajzolni: ez csak háttér számára, amely előtt az utódállamok, a későbbi kisantant államok törekvései plasztikusabban kidomborodnak. Arról, hogy ezek az államok hogyan képzelték el helyüket a világháború utáni Európában, számos érdekes és újszerű információt nyújt. A bemutatás során a csehszlovák külpolitikai törekvések rajza nevezhető a leginkább sikeresnek. Ez bizonyára összefügg azzal, hogy a szerző a prágai külügyi levéltárban végzett kutatásokat, de feltehetően nem véletlenül került előtérbe a csehszlovák probléma: a térségben ennek az országnak a diplomáciája játszott leginkább kezdeményező szerepet. Amit Ádám Magda a csehszlovák külpolitika törekvéseiről nyújt, sok tekintetben új, és meglepően új. Az a vonatkozás például, hogy a csehszlovák diplomácia eredetileg óvakodott bármiféle németellenes szövetségkötéstől, amire a franciáktól bőven kapott biztatást, és ehelyett igyekezett normális kapcsolatokat kiépíteni szomszédjával. Végeredményben érthető ez, hiszen Csehszlovákiához nem kerültek német területek a háború előtti Németországtól - úgy vélem, ez volt a fontosabb, nem pedig a weimari rendszer iránt táplált szimpátia —, távlataiban azonban aligha volt ez az álláspont tartható, hiszen Csehszlovákia tekintélyes német népességgel rendelkezett, így Németország potenciálisan mégiscsak területkövetelő volt vele szemben. Mindenesetre az első időszakban a franciákkal szembeni tartózkodás volt a jellemző, és Csehszlovákia komoly fenntartásokkal élt a francia szövetségi szisztémával szemben. Csehszlovákia viszonya későbbi kisantant partnereihez sem volt teljesen harmonikus, és egyet lehet érteni a szerzővel abban, hogy a kisantantot végül is a magyarországi királypuccsok kovácsolták össze és állították Franciaország oldalára. Fel kell tételezni azonban, hogy ez a két világháború közötti időszakban fennálló szövetségi rendszer az érintett felek közötti mélyebb érdekazonosságra alapozódott. A román és a jugoszláv politikáról is sok érdekes információt kapunk, ezek közül különösen a román külpolitika óvatosságának és mérsékelt voltának bemutatása újszerű és meggyőző, a dokumentáció és az elemzés azonban nem éri el a csehszlovák vonatkozásoknál felállított rendkívül magas mércét. Figyelemre méltó az is, amit Ádám Magda a magyar külpolitikáról mond: a környező államokkal szembeni tárgyalási készség nagyobb volt Budapesten, mint amilyennek a magyar történetírás eddig ábrázolta. A monográfia érdemei közül a nyugodt, kiegyensúlyozott hangvételről, és a higgadt, tényszerű ábrázolásmódról is említést kell tenni. A balkanizált, kis államokra osztott, az etnikai adottságokat figyelmen kívül hagyó Duna-medence elfogultságokat keltett és kelt ma is, és a magyar történésznek nem könnyű a történelmi szükségszerűség és a nemzeti érdekek sérelme között egyensúlyoznia. Ádám Magdának, miközben kellően kritikus minden magyar megnyilvánulással szemben, de a hangsúlyt mégiscsak az utódállami, főleg a csehszlovák telhetetlenségre és mohóságra teszi, sikerült ez a mutatvány, és ábrázolásmódja bizonyára az elfogulatlan külföldi történészek előtt is egyetértésre talál. Diószegi István