Századok – 1993

Történeti irodalom - The Social Democratic Party of Denmark 1871–1990. Achievements and Problems (Ism.: Jemnitz János) III–IV/539

542 TÖRTÉNETI IRODALOM 541 A konfliktusok és konfliktus-helyzetek később sem tűntek el a dán párt és munkásság életéből. így Dánia, noha az első világháború idején semleges tudott maradni, a gazdasági hatások alól nem tudta magát kivonni. S ekkor lettek a szociáldemokrata párt vezetői, mindenekelőtt a párt vezére, Thorvald Stauning először (1916-ban) a kormány tagja. S a dán sajátosságokhoz tartozik, hogy amikor 1918-ban a széles koalíció felbomlott, akkor a kormányból a jobboldaliak váltak ki, míg a szociáldemokrata párt maradt bent a kormányban. S a háború után került sor Dániában is (igazán sok országhoz hasonlóan) arra az éles politikaigazdasági-szociális küzdelemre, amelyben — túlzás nélkül — a népi tömegek a szociáldemokrata párt vezetésével győztek 1920-ban. A nagytőke 1918 után igyekezett kiiktatni azokat a gazdasági „szabályzókat", amelyeket a háború idején Dániában is szükségszerűen bevezettek. A felső körök és osztályok nyomására a király a parlament legnagyobb pártjának kizárásával kísérelt meg új kormányt alakíttatni — erre robbant ki azután 1920-ban az az általános sztrájk, amely a parlamentáris rendszert törvényesítette, s azóta is megkerülhetetlenné tette — s egyúttal mellékágon a munkásoknak meghozta a 8 órás munkanap törvénybe iktatását is! Az 1924-es választáson már a dán párt megszerezte a parlamenti legnagyobb párt státuszát, megalakította az első kisebbségi, egyszínű szociáldemokrata kormányt, 1929-ben ez megismétlődött, de ekkor már maguk mellé „kisebb testvérként" megnyerték a koalícióba a Radikális pártot és az 1932-es és 1935-ös választásokon a szociáldemokraták egyedül is megszerezték a leadott szavazatok 46%-át. E szilárd politikai többséggel azután sokféle reformot vezettek be — ám a szerzők megint a „problémákra" is rámutattak. Az alapkonfliktusként azt jelölték meg, hogy míg a párt elvei szerint a szocialista rendszer kialakítására kelleti volna hogy törekedjen, erről le kellett, hogy mondjon — és az ismert megfogalmazás szerint arra kényszerült, hogy „a tőkés rendszert jobban adminisztrálja". Ám nem pusztán erről volt szó. A párt arra készült, hogy alkotmányreformmal elérje a felső ház megszűntét (amelyben egyébként a 30-as években ugyanúgy megszerezte a többséget) és azt, hogy a választójogi korhatárt 21 évre szállítsák le ám az 1939. évi népszavazás mindkét javaslatot elvetette. Problémák adódtak a külpolitikai horizonton is. A dán párt hajlott volna 1933 után a kollektív biztonsági rendszer nagyobb szavatolására, ám — mint a szerzők aláhúzzák — minthogy a nyugati nagyhatalmak részéről erre nem kaptak igazi segítséget, s a skandináv blokk gyenge volt a fasiszta veszély elhárítására: így maradtak magukra és kényszerültek a gyenge semlegességi politika meghirdetésére. A szerzők persze rávilágítanak, hogy a szociális reformok (így a fizetett szabadságok rendszere, házépítési segély és jónéhány más, amelyek a 30-as években születtek meg) mind csak úgy valósulhatott meg, s a dán párt csak úgy kaphatta meg a meglepő nagy 46%-os támogatottságot, hogy az alsó középosztály és a fehérgallérosok új nagy rétege, s az értelmiségiek nagy számban mind mögé álltak. Vagyis a társadalom átstrukturálódásának kezdetei egyáltalán nem vezettek a párt meggyengülésére. Ezután egy merőben „nem európai" és több mint ellentmondásos szakasz következik a párt életében: a II. világháborúé. Az ugyan köztudomású, hogy Dániát 1940 áprilisában lerohanták a németek, ám az már kevésbé, hogy a lerohanás és a megszállás harc nélkül következett el, s az még kevésbé, hogy a német megszállás után minden párt legálisan tovább tevékenykedhetett. Sőt a németek a dán náci-pártokat (ezek önszorgalmazásával szemben) félretolva, helyükön hagytak egy dán koalíciós kormányt (amelynek a szociáldemokrata párt is tagja maradt), s a dán rendőrségre tudott támaszkodni. Persze mindebből sokféle konfliktus támadt. Nemcsak a németekkel, hanem azokkal is, akik ellenállást illegális harcot szorgalmaztak, amit a dán szociáldemokrata vezetés elhárított. így egyik ágon azután a kommunisták, akik 1941 után ezt az irányvonalat követték, megerősödtek, míg a dán szociáldemokraták körében hasadások kezdődtek, főként 1943 után. Ám ekkorra már a pártvezetés illegális lapokat is megjelentetett, ha a szabotázsakciókat nem is támogatta. S közben szélesebbre nyílt egy másfajta ellentét is: a munkások és a parasztok között. Mert míg a parasztok „nyertek" és nyerni tudtak a háborún — a városi munkásság nem — és ennek nagyon hangos csattanói voltak a háború során. így érkezett el Dánia az 1945-ös újraszületéshez. A német megszállás alól az országot angol csapatok szabadították fel. S a dán sajátos és az európai általános színek ezután sem tűntek el a dán történelem tablójáról. 1945 után Dánia politikai életében is központi helyre került a kollaboránsokkal való leszámolás, s itt is megkülönböztették a politikai és a gazdasági kollaboránsokat. Mint sok más nyugati országban — itt is bekövetkezett a kommunista párt gyors megerősödése az ellenállásban szerzett érdemei nyomán (az 1945-ös választáson 18 mandátumot szereztek) és ugyancsak még 1945-ben felvetődött nemcsak a két munkáspárt együttműködése, hanem egyesülése is (!), ami persze nem következett be, s amiről a szerzők megjegyzik, hogy feltehetően egyik pártvezetés sem vette igazán komolyan ezt a javaslatot S ugyancsak az általános európai tendenciákhoz tartozott (a Nyugaton is!), hogy az ország újjáépítésénél felerősödött az állami gazdasági beleszólás, a tervgazdálkodás igénye is.