Századok – 1993

Történeti irodalom - Széchenyi István válogatott művei I–III (Ism.: Urbán Aladár) III–IV/527

530 TÖRTÉNETI IRODALOM 530 sával a kevésbé fontos személyes vagy Széchenyi társadalmi kapcsolataira utaló, esetleg hosszas magyarázatot igénylő megjegyzések vagy feloldhatatlan utalások kimaradtak a közölt naplórészletekből. Egyébként Károlyi Árpád 1921. évi, az eredetileg német nyelvű szöveg kiadása után (Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka, I. köt.) az 1848-as naplót magyarul 1942-ben Ferdinandy Mihály adta ki saját fordításában „Széchenyi összeomlása" címmel. Az itt közölt szöveg az 1978. évi kiadást követi. A II. kötet gazdag anyaga ismertetésének még nem értünk végére, mivel annak utolsó harmadát az 1849-1860 között Döblingben született írások teszik ki — az Önismeret kivételével. Itt található Széchenyi 1849. márciusában készült döbbenetes önvallomása, az április elején született „Gróf Széchenyi István utolsó szava" c. írás, egy dr. Goergennek, az intézet igazgatójának 1850 áprilisában, s négy Tasner Antalnak 1850 augusztusa és 1851 szeptembere között írott levél, amelyek mindegyike az önmarcangolás jegyében született, megrázóan érzékeltetve, hogy szerzőjük milyen poklokat járt meg ezekben az években. A fentiek ismeretében annál nagyobb élvezettel olvashatjuk a teljes terjedelmében közreadott Egy pillantás a névtelen „Visszapillantás"-та szövegét, annak a lelki egyensúly visszanyeréséről tanúskodó maró iróniáját. Széchenyi legendás szarkazmusa itt akadálytalanul érvényesül, s az olvasó ezt méltányolva elgondolkodhat, hogy szerzőjének irodalmi, történelmi és a korabeli nagypolitikára vonatkozó ismeretei a lenyűgözőbbek, vagy azok a bizalmas információi, amelyek alkalmasak Ferenc József, az udvar, Alexander Bach vagy egyéb figurák, s az egész osztrák közigazgatás nevetségessé tételére. Ez egyben arra is figyelmeztet, hogy amikor Széchenyi egy-egy rövid utalást tesz pl. a nemzetközi helyzetre vagy a birodalmi állapotokra, akkor amögött naprakész ismeretek és megformált vélemény húzódnak meg. (Ld. pl. egy korábbi megjegyzését 1826 májusában, amikor a cárnak Törökországgal kapcsolatos várható magatartásáról szólva a Szentszövetség végét jósolta.) A II. kötet anyagát végül Széchenyi utolsó, 1859. október 2. - 1860. április 1. közötti naplójegyzeteinek fordítása teszi teljessé. A fordítás Sashegyi Oszkár munkája. A III. és egyben legterjedelmesebb kötet egyetlen írásművet tartalmaz: Széchenyi Önismeret című teljes terjedelmében először ez alkalommal megjelent munkáját. Széchenyi irodalmi hagyatékának ez a leghányatottabb sorsú darabja 1860 márciusában szintén az osztrák rendőrség kezébe került, de annak első kétszáz oldalát rövidesen visszaadták a családnak. Ezt Tasner Antal fia 1875-ben — néhány oldal elhagyásával — publikálta. A kézirat nagyobb részét: a 201-894. foliókat azonban a rendőrség visszatartotta, de szerencsére nem semmisítette meg. így a császári titkos levéltárból 1918 után az is előkerült, sőt azt Ausztria 1925-ben kiszolgáltatta a Magyar Országos Levéltárnak. Az eddig ismeretlen részeket Károlyi Árpád két külön műnek tekintette, s míg a kézirat egy részét Tolnai Vilmos Az Önismeret folytatása címen tette közzé, a nagyobbik részt Károlyi — megtartva a kéziratot elkeresztelő osztrák rendőrség megjelölését — 1925-ben Széchenyi Nagy Magyar Szatírája címmel publikálta. Mindezeket foglalja most egybe az Önismeret, amelynek szöveggondozása: a téves olvasatok korrigálása, a korábbi sajtó alá rendező által olvashatatlannak minősített szövegrészek megfejtése és a szükséges jegyzetek elkészítése hatalmas feladatot rótt Sashegyi Oszkárra, akinek a három kötet közel 3400 oldalnyi összterjedelméből a szöveggondozás és a jegyzetek feladatkörében több, mint 1300 oldal jutott. (A II. kötet szómagyarázatai közös munka, a III. kötetét Bakács Bernadette állította össze.) Ha azonban az összterjedelemből levonjuk a szó- és névmagyarázatok, valamint a Széchenyi életével foglalkozó utószó terjedelmét, úgy Sashegyi Oszkárnak a három kötetben publikált Széchenyi-szövegek mintegy 45%-a jutott, amelynek munkálatai során nehezen olvasható, részben német kéziratok alapján kellett elvégeznie a fordítást, illetve a szöveggondozást. Széchenyi István hatalmas életművének ez a keresztmetszete nem nélkülözheti az összefoglaló életrajzi áttekintést. A III. kötet végén találjuk a három munkatárs „Széchenyiről röviden" című életrajzi esszéjét. Gergely András összefoglalójának bevezetésében Széchenyi sokoldalú romantikus személyiségét jellemzi, hangsúlyozva: képességeit tekintve „tudós és művész éppúgy lehetett volna, mint politikus, közgazdász, író, vállalkozó, hadvezér, mintagazda, diplomata vagy főpap". Rámutat arra is, hogy Széchenyi aktív, cselekvő személyiség volt, aki hirdette „tettei tervszerűségét és lépései előre kiszámítottságát", miközben a döntések után azonnal gyötörték a kételyek választása vagy tettének helyessége felől. A személyiség jellemzése után Széchenyi családi hátterének, neveltetésének, fiatalságának, ekkori léha életvitelének, majd eszmélésének bemutatása következik. Gergely András ez utóbbit jelentős mértékben Byron hatására vezeti vissza. Szerinte a költő megrsmerése juttatja el Széchenyit a szentimentalizmustól a romantikához, amely a liberalizmussal karöltve a hazai közgondolkodás számára is olyan jelentős volt. Ez a magatartás végigkíséri Széchenyit, amit jól mutatnak ismeretes érzelmi reagálásai, szubjektivizmusa, nyugtalansága, képzeletének szertelensége és egyéb jellemző tulajdonságai. „Nemcsak versei, naplói, hanem híres könyvei — stílusukban is — romantikus alkotások" — írja Gergely András. A gróf elégedetlensége életvitelével naplója alapján (amelyet 1814-ben kezdett vezetni), 1819-től állapítható meg, amelyhez azután 1820-ban az általa korábban elcsábított sógornőjének hirtelen halála az önvád gondolatát társította. Ez a későbbiekben összefonódik „a nemzet sorsába avatkozó államférfi fele-