Századok – 1993
Közlemények - Gecsényi Lajos: Bécs és Magyarország kereskedelmi kapcsolatainak történetéhez a 16–17. század fordulóján III–IV/469
476 GECSÉNYI LAJOS zésű fajtákkal. A tömegáru a karasia (930 darab) és a „kerntuch"2 5 (307 darab), a két olcsó vámtételű posztó lett. Mellettük az iglaui (182 darab) és a sziléziai (231 darab) jutott fokozott szerephez.2 6 Változatlanul forgalomban maradtak, sőt nőtt is a behozatala, a drágább angol és olasz eredetű posztónak (stamet, sarlach, granat, skarlát, zimasan), a selyemszöveteknek (samet, damaszt, tafota és ezek változatai) és a kiegészítő (díszítő) jellegű selyemanyagoknak. A vásznak között a szentgalleni eredetű „Gallerin" és „Handtgalerin" (580 darab) illetve a „Barchent" (508 darab) vezetett. Itt kell megemlíteni, hogy a tiszántúli és erdélyi kereskedőknél még mutatóban sem fordultak elő a pozsonyiaknál és nagyszombatiaknál megtalálható nürnbergi és ulmi vásznak, az olcsóbb „Kindl" és „Schadter" vásznak, a „Meixnischtuch"nak nevezett morva posztó. Ezzel szemben a „huszárkalap" csakis felsőmagyarországi tiszántúli és erdélyi viszonylatban jött elő. (A különbségek és mindenekelőtt a posztófajták iránti keresletben mutatkozó átalakulás mögött lappangó okok — esetleg a viseleti szokások módosulásának — feltárása további beható vizsgálatot igényel.)27 Figyelemre méltó, hogy a „machei" és a „schamblott" — amelyeket az 1540-es években Magyarországról szállítottak Bécsbe — most láthatóan már Velencén vagy más tengeri kikötőn át is eljutott Bécsbe és innen került tovább Magyarországra. Összességében a távolsági kereskedők számára változatlanul a textiláru maradt a meghatározó. Míg azonban a nagyszombatiaknál továbbra is megfigyelhető volt a specializálódás, a posztó- és a „vegyeskereskedők" között, (noha az utóbbiak választékából sem hiányzott a textília), addig a tiszántúli, erdélyi és felső-magyarországi kereskedők egyöntetűen a „mindenes", az általános importőr szerepét töltötték be, hiszen ilyen távolságokon a szakosodás igencsak gazdaságtalan lett volna.2 8 A nagyszombati Szegedi Gáspár hét alkalommal csak posztót szállított. A jobb minőségű stametet (48 darab), „scheptuch"-t (1 fél darab), skarlatot (3 féldarab), gránátot (11 db), zimasant (14 db), seját (7 darab, 5 féldarab); a közepes minőségű londonit („lindisch" 78 féldarab), a „finom" karasiát (2 darab); az olcsóbb „közönséges" karasiát (153 darab), a „Kerntuch"-t (33 darab); az „igler"-t (41 darab), a sziléziait („Schlesinger" 45 darab), a „peya"-t (3 féldarab) és a „Futtertuch" elnevezésűt (2 darab). Mindehhez 12 fi értékű cipő járult. Az ugyancsak jelentős kereskedőnek számító pozsonyi Knoflach János szintén posztóval foglalkozott. Ő hét esetben importált különböző fajtákat, mégpedig a drágább fajtákból a stametet (16 darab), a gránátot (2 darab), a zimasant (9 darab), a seját (6 féldarab); a közepesekből a londonit (27 féldarab) a „finom" karasiát (36 darab), az „englisch"-t, (6 darab); az olcsóbb fajtákból a „Kerntuch"-t (45 db), az „igler"-t (47 darab), a sziléziait („Schlesinger" 71 darab), a „közönséges" karasiát (48 darab), a morva posztót („Meixnertuch" 27 darab), illetve a „peya" (féldarab) és a „Futtertuch" nevűeket (7 darab). A legtöbb vámot fizető kolozsvári Schmelzer Lőrinc egyetlen útján a jobb textiliákból 2 féldarab „közönséges" és 3 féldarab karmasin bársonyt, 2 féldarab „közönséges" angol, l-l darab sarlach és skarlát, 2 darab sája, 7 féldarab stamet, 2 darab „közönséges" granat és 1 darab zimasan posztót; az olcsóbb fajtákból 124 darab „Kerntuch"-t 20 darab „közönséges" iglauit mondhatott magáénak. A sziléziai vászon 23 darabbal, a szentgalleni vászon 13 véggel (26 darabbal), a „Handtgallerin" 57 darabbal, a gyolcs két kis hordóval, a barchent egy darabbal volt képviselve.
