Századok – 1993

Folyóiratszemle - Történetírás Kelet-Európa országaiban II/381

384 FOLYÓIRATSZEMLE ténészek a Horvátország elleni központi intézkedések miatt szinte alig jutottak publikálási lehetőségekhez; másrészt pedig Stipe Cuvar kíméletlen ideológiai harcot indított az „elhajlók" ellen. Jelentős változásokat csak a koszovói albán diákok tüntetései indítottak el 1981 tavaszán, amelyet a szerb értelmiségiek Tito-ellenes kampánya követett az 1974-es titoi alkotmány ellen, mely bevezette az ún. rotációs rendszert a kormányzásban. A közép-európai megfigyelőknek nem teljesen meglepő módon pont Dedijer „demitologizálta" az elhunyt diktátort egy tudományos szempontból gyengének ítélhető műben, a Novi prikazi za biografiju Josipa Broza Tita-Ъап. TUdományos szempontból elsősorban abban állt a jelentősége, hogy utat nyitott szakmailag megalapozottabb tanulmányoknak a modem Jugoszlávia történelmét illetően; így Branko Petranovié Revolucija i kontrarevolucija и Jugoslaviyi'-jének (1983) és Andrej Mitrovié monográfiájának, mely a két világháború közötti Jugoszláviát, különösen Szerbiát, mint Nyugat-Európa legmegbízhatóbb liberális partnerét írta le. Horvátországban, ezzel szemben, 1983 októberében Cuvar újabb harcot indított a „burzsoá" értékek ellen: a szellemi szakadék — is — mélyült Szerbia és Horvátország között. Velimir Terzié a horvátokat vádolta Jugoszlávia 1941 áprilisi összeomlásáért; megkezdődött a két világháború közötti szerb vezetők „rehabilitálása"; s az 1941-ben született Slobodan MiloSevié meglovagolva az egyre erősödő nacionalista hullámot, a szerb KP élére állt. A szerb Tudományos Akadémia 1986-os „Memorandum"-a a meglévő bajok gyökerét újfent az 1974-es alkotmányban találta meg: a legnagyobb tévedés az volt, hogy a nemzeti érdekeket az osztályok érdekei fölé helyezték. A történész Vasilije Dj. Krestié a horvátok szupremáciára való törekvését kárhoztatta, míg Veselin Djuretié a — részben horvát-ellenes — csetnik mozgalom apológiáját adta közre 1985-ben. A horvátok elleni politikai támadás később kiegészült a katolikus egyház szerepének erős bírálatával: Milorad Ekmeiié 1989-ben visszatért ahhoz a korai gondolathoz, hogy a jugoszláv integrációt végső soron a katolikus egyház hiúsította meg, mert az „fenntartotta a horvát és szlovén szeparatizmust". 1989 után a harc egészen más síkra terelődött át és a múzsák közül Klió is elhallgatott. Maria Todorova (University of Florida) esszéje leszögezi, hogy a bolgár történetírás az ország függetlenné válása (de facto 1878-ban, de jure 1908-ban) után vált „professzionálissá": addig egyháziak, tanárok és helyi dilettánsok írtak a történelemről nagy lelkesedéssel, de annál kisebb szakmai felkészültséggel. Céljuk elsődlegesen nem a múlt tisztázása volt, hanem a nemzeti öntudat felrázása és a nemzeti törekvések legitimizálása. A szerző három fő periódust különböztet meg a történetírás szempontjából: 1) az 1878 és 1919 közötti időszakot, amikor a történetírás erős és optimista nemzeti szellemmel átitatva működött; amikor a legtöbb erőfeszítést azért tették, hogy felfedezzék a bolgár múlt értékeit. A fő kutatási terület a középkor volt és a két középkori bolgár birodalom dicsőséges napjai. A történetírást kimondottan didaktikusnak szánták és a tudományág fontos politikai és ideológiai szerepet töltött be a társadalom életében. 2) A két világháború közötti években a kutatást kiterjesztették az ókori és az újkori korszakokra is, különösen a 18. század végi, 19. század eleji nemzeti öntudatra ébredés és kulturális újjászületés éveire. Az oktatás és kutatás központjává az 1888-ban alapított szófiai egyetem lépett elő. Elsősorban a pozitivisták és a romantikusok uralták a történetírást, de megjelentek a marxizmus, a pszichológia, stb. képviselői is. 3) A II. világháborút követően a marxizmus vált egyeduralkodóvá: elsődlegesen az addig elhanyagolt gazdaság- és társadalomtörténet, valamint a különböző forradalmi mozgalmak és a munkásmozgalom kérdései kerültek előtérbe. Az 1950-es évek végétől számos bolgár történész visszamerészkedett a régebbi témákhoz; az 1960-as, de kiváltképpen az 1970-es évek pedig a nemzeti érzés feléledését hozták magukkal . A történetírásban ez a tendencia a középkori cárok „felfedezésével" járt: a kommunista vezetés megfelelő elődöket látott a központosító egyeduralkodókban. Mito Isusov, a bolgár Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatója 1991-ben egy esszében az alábbi területeket jelölte meg, ahol a kommunista vezetés károsan befolyásolta a történetírást: a) a történészeknek politikai kampányszövegeket, évfordulós megemlékezéseket, stb. kellett írni; b) kevés levéltári anyag volt hozzáférhető; c) az osztályharcot és a KP szerepét kellett kiemelni bármilyen témáról is volt szó; d) működött a cenzúra — és az öncenzúra is; e) bizonyos „tiltott zónák" léteztek, így a bolgár-szovjet kapcsolatok, a polgárok története, stb. és f) sok kutatót és tudóst rávettek a biztonsági szervek az együttműködésre. Todorova nem teljesen fogadja el a mentségeket: mint kimutatja, rengeteg levéltári anyagot kapott Bulgária az 1970-es és 1980-as években; bizonyos segédtudományok, mint az oklevéltan, a numizmatika és a paleográfia zavartalanul fejlődhetett; sok anyag összegyűlt a „tiltott zónák"-ról is, mindössze nem publikálták azokat. így az 1989. november 10-i „változások" nem érintették alapjaiban a bolgár történetírást, mindössze lehetőséget kaptak a nem-marxista történészek is a kutatásra és publikálásra. Ahol szükség van a változásra, az inkább az intézményi háttér: az 1945 utáni vezetés — mint mindenhol Kelet-Európában — elszakította egymástól a kutatást és oktatást és még a Tudományos Akadémián belül is túl sok kisebb intézményt bíztak meg történeti kutatással. Mindezekkel együtt Todorova rend-