Századok – 1993

Folyóiratszemle - Történetírás Kelet-Európa országaiban II/381

381 FOLYÓIRATSZEMLE Leuchtenburg a, jelen" és a történetírás szétválasztásának a gyakorlatát tartja elfogadhatónak: „akik azt mondják, hogy a történelem csak annyiban értékes, amennyiben a jelen problémáira kínál megoldást, a történetírás lényegét sértik meg." Egyetért a filozófus Charles Frankellei, akinek az értelmezésében az 1960-as években bekövetkezett „politizálódás" az egyetemeken egyet jelentett a New York-i Columbia Egyetem megbénításával, a tantermek feldúlásával és a tanárok elleni fizikai erőszakhullámmal. A II. világháború utáni amerikai történetírás egyik kimagasló képviselője, Richard Hofstadter lesújtó kritikát mondott a történetírás aktualizálását hirdető Charles A. Beard-ről: „ma... Beard életműve lenyűgöző romként áll az amerikai történetírás mezején, ... mivel politikailag mindig befolyásoló szerepet akart vinni ..."; maga Beard pedig „a legtragikusabb példája a történetírás aktualizálását hirdetők táborának". Leuchtenburg szerint azonban a másik véglet sem fogadható el alternatívaként. A tudósoknak, kutatóknak és oktatóknak igenis részt kell venniük a nemzet életében, mivel létfontosságú számukra ez; a lényeges döntések mindenképpen érintik az értelmiségiek „függetlenségét" mind anyagi, mind szellemi téren. Így tehát a kérdés nem az, hogy a történészek beleszóljanak-e a közösséget érintő ügyekbe, hanem az: miként tehetnék ezt az eddigieknél hatékonyabban? A kormányzatnak — általában véve szüksége van a történészek ismereteire, kutatási eredményeire, mivel ezek megkönnyítik az egyre összetettebb kérdések megértését és el is tudják helyezni az egyes eseményeket az emberiség történetének egészén belül. A helyes álláspontot — William E. Leuchtenburg szerint — Ralph Waldo Emerson képviselte a kérdésben, amikor ezeket írta az American Scholar с. esszéjében: „A cselekvés alárendelt a tudós számára, de ugyanakkor lényeges is." The American Historical Review, Vol. 97, No. 1. (February 1992), pp. 1-18. Ma. T. TÖRTÉNETÍRÁS KELET-EURÓPA ORSZÁGAIBAN A The American Historical Review 1992. októberi számában bő száz oldalon áttekintést ad a kelet-európai országok történetírásának rövid történetéről és jelen állapotáról. Ismertetésünkben az eredeti sorrendet követjük egy kivétellel: a Deák István által írt magyar részt a többi esszé után ismertetjük kicsit bővebben, mint a térség többi államának történetírásáról szóló tanulmányokat. A magyarországi történettudomány ismertetése — mely a csehszlovák és a román között szerepel az amerikai folyóiratban — egyébként is a leghosszabb terjedelmű. A bemutatásokat Pjotr S. Wandycz, a Yale University Bradford Durfee professzora nyitja Lengyelországgal. Mindjárt az elején leszögezi azt, ami tulajdonképpen az összes többi, itt tárgyalt ország történészeire is vonatkozik, hogy ti. a lengyel történészek mindig többek voltak egyszerű tudósoknál: közéleti szereplésük szinte elválaszthatatlanul egybeforrott szakmai pályafutásukkal. A Lengyelország felosztását követő időszakban, a 19. században, a német és az orosz tankönyvek mint kudarcról írtak az önálló lengyel államról, így a nemzeti hagyományok meghatározását és ápolását vallották, majdnem megszállottan magukénak az egymást követő lengyel történésznemzedékek. Alapvetően két megközelítésben ábrázolták Lengyelország történetét: 1) a „monarchikus-állami-egyetemes" paradigmában, mely szerint a lengyel állam semmiben sem különbözött a többitől, de a fegyelem és megfelelő politikai érzék hiánya miatt tért el a fejlődése a „normálistól"; és 2) a „köztársasági-nemzeti-egyedi" paradigmában, mely szerint a lengyel „nemesi nemzet" példát mutatott a világnak a parlamentáris demokráciából, a korlátozott monarchiából és az egyéni szabadságjogok tiszteletben tartásából. Az első történeti szintézis, Adam Naruszevicz (1733-1796) munkája az első paradigma szellemében íródott; a legnagyobb hatású lengyel történésznek viszont a két generációval későbbi Joachim Lelewel (1786-1861) bizonyult, aki új periodizációt vezetett be a lengyel történetírásban: a népuralom — feudalizmus — nemesi demokrácia — korrumpálódott nemzet (a 18. századi felosztásig) alkotta fő kategóriáit, melyek, lényegében, máig fennmaradtak a szakmunkákban. Romantikus nacionalizmusa a 19. század második felében felbukkanó ún. krakkói- és varsói-iskola képviselőiben kemény bírálókra talált: az utóbbiak a pozitivizmus alapján vetették el a nagy előd felfogását. A krakkói iskola, különösen Michal Bobrzyüski (1849-1935) pesszimista képet festett a lengyel múltról: az ország perifériális helyzete eleve megnehezítette a nyugat-európai civilizációba való integrálódást. Az első világháborút követően újjászülető Lengyelország újra az optimistább hangokat erősítette fel; de a II. világháborút követő területvesztés keleten és területnyerés nyugaton földrajzi-történelmi reorientációra kényszerítette a történészeket: műveikben már a középkortól kezdve egyre nagyobb hangsúlyt kapott a „nyugati földek" lengyel jellege és megnőtt az érdeklődés a lengyel-német kapcsolatok iránt is. Az 1948-as wroclawi lengyel történészkongresszuson résztvevő marxisták elítélték az egész addigi lengyel történetírást mint „egy csomó hazugságot"; míg a két évvel későbbi kongresszus a két