Századok – 1993

Folyóiratszemle - The American Historical Review fóruma a JFK című filmről II/378

379 FOLYÓIRATSZEMLE ban esztétikai szempontból ír a filmről, míg Rosenstone a történelem és a filmművészet kapcsolatát elemzi, illetve az egyes filmtípusok, így a dokumentumfilm, a dramatizált, ill. „HoUywood"-típusú játékfilmek közötti különbségeket. Marcus Raskin érvelése szerint a Warren-bizottság feladata az volt, hogy megnyugtassa a nemzetet: mindössze elszigetelt akcióról volt szó, Lee Harvey Oswald egyedül cselekedett; a rendszer stabil és működőképes. A gyilkosságot követő vizsgálat és a végeredmény bizonyos párhuzamokat mutat a Dreyfus-üggyel: mindkettőnél az államapparátus egésze abba az irányba terelte az ügyet, hogy egyetlen emberre lehessen végül hárítani a felelősséget a történtekért. Marcus Raskin egyik legfőbb kifogása a Warren-bizottság eljárása ellen az, hogy az meg sem próbálta rekonstruálni a gyilkosság körülményeit: hogyan tudott Oswald a lövések leadása után kimenekülni a könyvraktárból, elsétálni a hét utcasarokkal arrébb fekvő Elm Streetig, ott buszra szállni és elmenni a szállására, ahol három-négy percet töltött, majd a közeli buszmegállóban várakozni egy ideig, ezután elsétálni a kb. egy mérföldnyire fekvő keleti 10-ik utca és a Patton-sugárút kereszteződéséig, ahol lelőtte Tippit-et — és mindezt 43 pere alatt, du. 12:33 és 1:16 között. A közvélemény — a szerző szerint — „bevette a maszlagot", mivel már hosszú ideje „fertőtlenített" történetekkel traktálták: Walter Lippmann, Harold Laswell és mások kimerítően elemezték már, hogy a hirdetések, a manipulatív hírek és a propaganda mennyire szükséges a társadalom széles tömegeinek irányításában. A helyzeten később a vietnami háború változtatott, valamint a már idézett botrányok és válságok az amerikai közéletben az utóbb három évtizedben. A JFK célja: arra kényszeríteni az embereket, hogy döntsék el: a hidegháború utáni amerikai politikai struktúra azonos legyen-e a hidegháború alattival? Más szavakkal: ami egyszer a hidegháború hisztérikus légkörében megtörtént, megtörténhet ismét, ha ugyanazok a struktúrák és magatartásformák élnek tovább. Egy elnökgyilkosság ugyanis sohasem véletlenszerű, véli Raskin. A JFK mind a kormányzaton belüli, mind azon kívüli összeesküvésre utal. Egyrészt azt sugallja, hogy Lyndon В. Johnson tudott arról, mi fog történni Dallasban és a kormányzati „héják" hallgatását később a vietnami háborúval „vásárolta meg". Az utóbbiak neheztelését Kennedy 1963. június 10-i beszéde és az azt követő kormányzati lépések váltották ki: a beszédben az elnök a befejezésre és általános és teljes leszerelésre szólított fel. Ezzel egyidőben szándékában volt 1963 végéig 1000 tanácsadót kivonni Vietnamból és az összes ott tartózkodó amerikai „technikai" személyzetet 1965-ig; mindezt egy, a laoszihoz hasonló megegyezéses szerződéssel kiegészíteni. Ennek a feltételezésnek ellentmond Henry Kissinger, aki szerint a dél-vietnami miniszterelnök testvére, Ngo Dinh Nhu, akit Diemmel együtt meggyilkoltak 1963. november 2-án a saigoni katonai puccs alatt, titkos tárgyalásokat folytatott az észak-vietnamiakkal és a Nemzeti Felszabadítási Fronttal, amiről a Kennedy-adminisztráció is értesült és az amerikai jóváhagyással végrehajtott puccs — többek között — Nhu ezen kezdeményezése ellen is szólt. Maga Kennedy elnök pont 1963. november 22-én akarta megnyugtatni a „héjákat" a dallasi Hade Mall-ban tervezett, de soha el nem mondott beszédében, hogy egyáltalán nem „galamb" és itt jelentett volna be nagyarányú katonai fejlesztési programokat az összes fegyvernem számára. Vitatott ugyanakkor Lyndon В. Johnson szerepe is: mint többségi vezető a szenátusban, 1954-ben világossá tette Eisenhower elnök és John Foster Dulles külügyminiszter előtt, hogy nem támogatná az amerikai erők bevetését Dien Bien Phu-nál, ahol a franciákat körbezárták a vietnamiak. Nem teljesen világos, mikor kötelezte el magát Johnson a háború mellett: Stone utal arra a filmjében, hogy több megbeszélés is volt ebben az ügyben rögtön azután, hogy Johnson elnök lett. Maxwell Taylor tábornok és Robert McNamara védelmi miniszter még Kennedy kérésére egy kétkötetes tanulmányt készített (NSAM 263), melyet a Nemzetbiztonsági Tanács 1963. október 5-i ülésén vitattak meg és amely a visszavonulást javasolta annak ellenére, hogy mindkét szerző a „héják"-hoz tartozott. Douglas MacArthur és Matthew Ridgway, akik harcoltak az ázsiai szárazföldön, a háború ellen foglaltak állást: a kezdeti időszakban a civil „héják" támogatták elsősorban a katonai beavatkozást. Gondolatvilágukat a „dominó-elv" irányította és az a felfogás, amit „zéró-összegű játéknak" neveztek: a mi veszteségünk automatikusan a másik nyeresége, azaz a kommunistáké. Johnson elnök bizonyos értelemben félt a Kennedy-tanácsadóktól, akik — érzése szerint — szerettek volna megszabadulni tőle az 1964-es választások előtt: ezért is próbálta megnyerni őket úgy, hogy — jobb meggyőződése ellenére — elfogadta a tanácsukat. Ez a változat sok kérdőjelet hagy meg, sokkal többet, mint a JFK által sugalmazott másik két kombináció — amelyek ugyancsak nem egyértelműek. A Castro-ellenes erők eredetileg a CIA irányítása alatt álltak: a Disznó-öbölbeli események 1961 tavaszán ezt mindennél ékesszólóbban bizonyították. Ezután azonban az emigráns kubaiak kicsúsztak a CIA ellenőrzése alól és önállóan kezdtek el tevékenykedni. Kennedy elnök közben leállíttatta a Kuba elleni titkos akciókat és az emigránsok úgy érezték: az elnök cserbenhagyta őket, feláldozta az érdekeiket a szovjetekkel való megegyezés reményében. Ami a maffia-kapcsolatot illeti: Jimmy Hoffa, a rendkívül befolyásos és az alvilággal is kapcsola-