Századok – 1993

Történeti irodalom - Balling; Mads Ole: Von Reval bis Bukarest (Ism.: Tilkovszky Loránt) II/357

TÖRTÉNETI IRODALOM 359 néppárt tervével, s hogy attól elsősorban a magyar kormány érzékenységét magasabb politikai érdekből akceptáló német kormány ellenzése miatt állt el. A Magyarországi Német Népművelődési Egyesület (Volksbildungsverein) részéről javasolt és a kormány által elfogadott jelölteken kívül csak egyeseket vezettek egyéni ambícióik ellenzéki polgári (különféle konzervatív vagy liberális, keresztény, kisgazda) pártokhoz, amelyek a német kisebbség érdekeinek felkarolását ígérték; a Magyarországi Szociáldemokrata Párt Országos Német Bizottságának a német nemzetiségi lakosság körében végzett munkájával a német nacionalista mozgalom ellenségesen állt szemben, s leküzdéséhez számíthatott a kormány támogatására. A magyarországi német mozgalomban a Bleyer halála utáni években bekövetkezett szakadás nyomán a Népinémet Bajtársak (Volksdeutsche Kameradschaft) elnevezéssel az egyesületből kivált illetve kirekesztett radikális csoport hátat fordított a kormánypártnak, és az ellenzéki Független Kisgazdapárt színeiben indította jelöltjeit az 1935. évi választáson, de a kormány, a hatóságok, és a magyar nacionalista társadalom összefogott ellenakciója következtében valamennyien vereséget szenvedtek; a Gömbös kormánypártjának győzelmétől sokat váró német kormány erősen helytelenítette az ellenzékhez csatlakozásukat. Amikor ez a csoport legalizáltatni tudta magát Magyarországi Németek Népi Szövetsége (Volksbund) néven, jelöltjeit — Budapest és Berlin egyetértésével — ismét kormánypártiakként indította a tárgyalt időszak utolsó, 1939. évi parlamenti választásán. A választások mechanizmusával, lefolyásuk történetével azonban a szerző nem foglalkozik behatóan egyik vizsgált ország vonatkozásában sem, mert nem a választási harc, hanem a parlamentbe bekerültek érdeklik. ígéri ugyan, hogy egy további munkáját — kiegészítő kötetként — a választásoknak szenteli, de úgy tűnik, abban az elnyert szavazatok analízise áll majd középpontban. Ilyen módszerrel azonban a német elit nagyobbik része — (ti. akik a választásokon indultak, de elbuktak), — kikerül a szemhatárból, s mint e munkában is, csak háttér-információk keretében kapnak több-kevesebb szerepet. A vizsgált térség és időszak országainak parlamentjeiben helyet foglalt németek bizonyos szervezetekben és fórumokon kapcsolatot tartottak egymással, így az Európai Német Népcsoportok Szövetségében, s a magyar kisebbségek vezetőivel is az Európai Szervezett Nemzetkisebbségek Kongresszusa genfi ülésezésein, valamint az Interparlamentáris Unió s a Népszövetségi Ligák Világszövetsége rendszeres tanácskozásain. Nem tesz viszont említést a szerző az Össznémet Testületről (Gesamtdeutsches Gremium), amelynek az volt a feladata, hogy a külföldi parlamentek német tagjainak kapcsolatát a weimari Németország törvényhozó szervével biztosítsa. A Magyarországgal szomszédos országok parlamentjeiben a német törvényhozók magyar társakkal ültek együtt. Az erre főleg csehszlovákiai vonatkozásban található utalásokat a magyar olvasó érdeklődéssel fogadja akkor is, ha az ún. utódállamok német-magyar kisebbségi együttműködése problematikájának exponálását e kötettől természetesen nem várhatja. Ismeretes továbbá a magyarországi és a szomszéd országokbeli német vezetők taktikai együttműködése a magyar nemzetiségpolitika befolyásolása érdekében, s hogy az említett nemzetközi szervezetek vezetésében szerephez jutott — sok esetben balti németek hogyan szólhattak bele a magyarországi németek ügyeibe. Ezen összefüggések ismeretében a magyar olvasó különös érdeklődéssel tanulmányozza egyes személyiségek (pl. Kaspar Muth, Hans Otto Roth, Wemer Hasselblatt, stb.) adatait. A „Köztes- Európa" parlamentjeiben a két világháború között mandátummal bírt németek mindegyikéről adatgazdag életrajz található Balling művében. Aligha akad recenzens, aki valamennyi ország vonatkozásában el tudná bírálni, hogy helyesek-e ezek az adatok minden vonatkozásban? A magyar parlamentben mandátummal rendelkezett német személyek életrajzai közül válasszuk ki Gratz Gusztávét. Foglalkozása „újságíró"? Felsorol ugyan az életrajz számos hazai és külföldi lapot, ahová írt — (csak épp az általa alapított Neues Sonntagsblattot nem említi, amelyben a hazai németséget a náci befolyástól óvta), — de mint az életrajzban felhozott adatok is indokolttá tennék, nem kellett volna sokkal inkább közgazdásznak, a nemzetközi jog (különösen az alkotmányosság) és kora külpolitika története kiváló ismerőjének, diplomatának, államférfinak nevezni a magyar kormány pénzügyminiszterét, majd bécsi követét, majd külügyminiszterét? (Téves egyébként azt állítani, hogy 1919. október közepétől 1921. január közepéig „a szegedi ellenforradalmi kormány külügyminisztere" volt, s hogy posztjáról „Horthy elleni tiltakozásul" mondott le). Nem kellett volna megemlíteni, hogy nagyjelentőségű történeti műveket is alkotott a dualizmus koráról, a forradalmak éveiről, s — kéziratban — az ezek utáni évtizedek történetéről is? Hogy 1938-ban német nyelvű könyvet jelentetett meg a magyarországi német problémákról? Ami politikai pártállását illeti, helyes a megállapítás, hogy az 1926. évi választáson — bár kormánytámogató — pártonkívüliként indult a bonyhádi választókerületben, az 1931-es választáson pedig ugyanott a kormánypárt tagjaként, de hogy az 1935. évi választásokon is mandátumot szerzett, mégpedig liberális programmal az északbudapesti választókerületben, arról a szerző nyilvánvalóan nem rendelkezett információval, viszont az 1939. évi választásoknál említi, hogy e választókerületből a Polgári Szabadság Párt jelöltjeként jutott be a parlamentbe. A magyarországi német mozgalomnak a nemzetiszocializmussal rokonszenvező számya