Századok – 1993

Történeti irodalom - Österreich im Hochmittelalter (907 bis 1264) (Ism.: Veszprémy László) II/344

TÖRTÉNETI IRODALOM 345 dalmat (Györffy Gy., Kristó Gy., Szűcs J., Bartha A., Dienes I.) s nem sok újjal lehetne kiegészíteni a fejezetet. Heide Dienst a Babenbergek őrgrófságának kezdeteiről szólva részletesen tárgyalja a Magyarország ellen indított birodalmi hadjáratokat 1030 és 1108 között, beleértve a közben létesített magyar Markra vonatkozó adatokat is. Stájerország kezdeteiről szólva Fritz Posch is érinti e korszak magyar-német kapcsolatait, külön bemutatva a magyar-német határváltozásokat 955 és 1043 között, (vö. Südostforschungen 22, 1963). Alfred Ogris Karinthia-fejezete látványosan illusztrálja, hogy a Babenbergekhez igazodó periodizáció mennyire nem alkalmas a tartományok mindegyike számára. Elég, ha csak annyit jegyzünk meg, hogy az Eppensteinerek 1077 és 1122, majd a Spanheimerek 1122 és 1269 között uralkodtak, s éppen 1246-ban semmi említésre méltó nem történt. Némiképpen hasonló a helyzet a Heinz Dopsch által írott Salzburg-fejezettel is, ahol az egyes érsekek tevékenysége és uralkodása a meghatározó. így például Gebhard működése, mint a pápa támogatója az invesztitúra-harcok idején, vagy még inkább Eberhard II. érsek, a „salzburgi tartomány apjának" tevékenysége. Ót császárhű bríxeni püspökként választották meg érsekké 1200-ban, s nagy részt vállalt a territoriális felségjogok megszerzésében Salzburg számára a császári hatalom rovására, az önálló salzburgi tartomány kereteinek és szervezetének a kialakításában, a központi igazgatás megszervezésében, a sóbányászat és sókereskedelem fellendítésében. Alois Zauner az Ennsen túli vidék bemutatásakor, Karl Lechner nyomán, merészen a Nibelungenliedre támaszkodva valószínűsíti a 10. század első felében egy az Ennstől keletre fekvő magyar fennhatóságú német Mark létét. I. Henrik bajor herceg 947. évi, a Tiszáig elérő betörésének említésekor valószínűleg valami félreértésről lehet szó. Heinrich Appelt fejezete a Babenbergek osztrák hercegségéről (1156) szintén több szállal is kapcsolódik a magyar történelemhez. Jogtörténeti szempontból igen érdekesek fejtegetései a Babenbergek és a német-római birodalom közti vazallusi viszony jogi természetéről, az ún. Privilegium minus elemzése, a hamisítás, ill. interpoláció kérdésének tisztázása (a libertás affectandi, a katonai kötelezettségek értelmezése) s magának a hercegségre emelés ünnepélyes szertartásának a bemutatása. Ezzel időben egybeesik, hogy II. Henrik Jasomirgott székhelyét Bécsbe helyezi át, ami egyébként addig jelentéktelen hely, s elsőként éppen egy magyar kalandozás kapcsán fordul elő a történeti forrásokban 881-ben („ad Weniam"). A település tekintélyének emelésére megalapítja a Schottenstiftet, s Regensburgból népesíti be, hogy így az átutazó kereskedőknek hospitiumot biztosíthassanak. A kizárólagos tartományúri fennhatóság Bécs számára kivételes jogi és gazdasági lehetőséget teremtett, s ennek következménye lehet a rövid időn belüli jelentős népességnövekedés és a kereskedelem fellendülése. (A 13. század közepén 1000 háza és talán 10 ezer lakosa lehet). A kedvezőtlen egyházi fogadtatás ellenére a Tankréd szövetségesének tekintett Oroszlánszívű Richárd foglyul ejtése és az érte kapott hatalmas összegű váltságdíj nem kis mértékben biztosította a város fejlődését, Bécs bővítését, Bécsújhely kiépítését. Miután VI. Lipót stájer herceg vette át az osztrák hercegséget (1198), 1206-ban már püspöki székhellyé igyekszik Bécset tenni, arra való hivatkozással, hogy „post Coloniam una de melioribus Teutonici regni rubibus esse dinoscitur". A város nemcsak Lipót herceg lovagi felövezésének volt tanúja (1200), hanem jelentős negyedekkel is gazdagodott (Hohe Markt, Neuer Markt) valamint 1221-ben a kereskedelmet tovább ösztönző Wiener Stadtrechtet nyerte el. II. Frigyes bécsi ostromgyűrűjéből pedig arra lehet következtetni, hogy városfalak emeléséhez is hozzáláttak Lipót alatt. Csak azért tértünk ki Bécs szerepére részletesebben, mert ennek a magyar historiográfia szempontjából is jelentősége van. A magyar Anonymus ugyanis Gesta Hungarorumjában jellemző módon a Duna mentének nyugati városai közül nem Bécset, hanem Regensburgot említi. Ez igen fontos datálási szempont, amit egyébként a német irodalomtörténet is figyelembe vett Meister Otte Eraclius c. műve korának megállapításakor. H. Appelt fejezetében leírtak alapján feltehető, hogy 1200 után egyre kisebb a valószínűsége annak, hogy a növekvő jelentőségű Bécset Magyarországról nézve figyelmen kívül hagyják. Az osztrák hercegség királysággá tételének 1245. évi tervét is érdekes jogi fejtegetésekkel világítja meg, noha a kortársak e tervet szinte egyáltalán nem kommentálták. A kötet kevesebb közvetlen magyar vonatkozást kínáló, de módszertanilag annál tanulságosabb fejezetei szólnak a művelődéstörténet, egyháztörténet, társadalomtörténet egyes kérdéseiről. így Floridus Röhrig pontos képet rajzol az egyes tartományok egyházszervezetéről, a tartományurak és az egyház viszonyáról, a szerzetesrendek megtelepedéséről, a plébániahálózat kiépüléséről. Fritz Posch településtörténeti és népességtörténeti szempontból vizsgálja az egyes régiókat, megkülönböztetve nyugaton a rétoromán-alemann, a rétoromán-bajor, a norikumi-bajor, és egy túlnyomó részt bajor megtelepülést elkülönítve. A központi területeket északon és keleten övezték az ún. kolonizációs területek (erdőségek, lakatlan határövezet), különösen a cseh és magyar határvidéken. Ez utóbbiakat határozottan a bajor elem