Századok – 1993

Beszámoló - 125 éves a Magyar Történelmi Társulat. Ünnepi ülésszak (Kovács Éva) II/332

336 BESZÁMOLÓ 336 fekete-tengeri és a baltikumi kikötők nélkül ma sem tudják elképzelni Oroszországot. Ezek az álmok erősítik meg a birodalmi eszme újjászületésének lehetőségét Oroszországon és a FÁK-on belül is. S így az eszme közvetlenül készíti elő a közvéleményt a különböző restaurációs ábrándokra. A történetírásban ezen irányzat a birodalom siratásán, a terület elvesztése feletti kesergésen, az eddigi osztályszempontokat felváltó „nagyorosz" szempont intenzív megjelenésén mérhető le. Ezen irányzat hívei szívesen fordulnak a régi, konzervatív vagy liberális orosz történetírás művelőihez. 1917 előtti elméletek elevenednek fel újra. Reális veszély ilyen helyzetben — állította az előadó — a birodalmi eszme újjászületése, hiszen a „birodalom meghalt, az eszme — azaz a birodalmi eszme — azonban tovább él". A délelőtti előadásokat követő vitában Ivánka András Niederhauser Emil előadásához szólt hozzá. Felhívta a történetírással foglalkozók figyelmét a délszláv térség egy részében (Isztria, Dalmácia, Horvátország) fellelhető latinos-olaszos mentalitásra (pl. a városépítészet, templomok, terek elrendezése szép példája ennek). Ivánka András szerint a történetírásnak foglalkoznia kellene ezekkel a szellemi áramlatokkal is, megkeresve az érintkezési pontokat a közép-kelet-európai térség (köztük Magyarország) osztrák-német szellemiségű eszméivel. A délutáni előadássorozatot Szász Zoltán indította, aki a román történetírás Ceausescu-korabeli „dinasztikus szocialista" időszakáról tartott előadást. E sajátos történeti látásmód kialakulásának előzményei 3-4 korszakra bonthatóak. Az első időszak kb. 1960-ig tartott, ezalatt alakult ki a tudomány új intézményrendszere, s a „régi", háború előtti történészek eltávolítása után, új szakembergárdája is. A múltszemléletben ekkor a szkíta és a szláv hagyományokra helyeződött a hangsúly. A második korszak 1958-tól indult, a román-szovjet kapcsolatok megromlásával párhuzamosan, felszámolták a közös intézményeket, újjászülettek a régi műhelyek. E kor terméke a négykötetes (a román történelmet 1878-ig felölelő) nagy román marxista szintézis. 1965-től kezdődött az ún. „ideológiai relaxálódás" korszaka, amikor lanyhult a nemzeti történelem iránti pártérdeklődés (egyedül a munkásmozgalomtörténet volt ez alól kivétel). A dinasztikus szocializmus történetírása az 1971-76 közötti időszakban alakult ki. Jellemző jegyeket fedezhetünk fel benne: elnöki nyilatkozatok („főnöki utasítások") az irányadók a történeti kérdésekben, a román történelem a rómaiakkal „egyenlő" trákokkal indult, az elnöki „kirohanások" nemcsak a hazai, hanem a határokon túli „történelemhamisítókat" is megcélozták. Új jelenség, hogy nem kultúrfunkcionáriusok, hanem „történészkedó" pártfunkcionáriusok formálták a tudományt. A dinasztikus történetírásban két folyamat összegződött: a történetírás nyílt aktuálpolitikai felhasználása, valamint a folyamatos átírás. Csak remélni tudjuk — fejtegette az előadó —, hogy a román történetírás túllép ezen a nehezen feledhető hagyományon, s az új generáció számára hamarosan a nemzetközi szaktudományos mérce lesz a döntő. Jóval higgadtabb hangú vitákról számolt be „A dualizmus problémái az osztrák történetírásban" c. előadásában Somogyi Éva. A dualizmus időszaka az osztrák történetírás számára lezárt, feldolgozott történelmi epizód — állapította meg az előadó. Az osztrák történészeket sokkal inkább a német kultúrához való viszony, az önálló