Századok – 1993
Közlemények - Tomka Béla: A Hitler-jelenség és a Harmadik Birodalom uralmi rendszere II/312
A HITLER-JELENSÉG ÉS A HARMADIK BIRODALOM 327 léseiket,7 6 így nem meglepő, hogy Neurath, a hivatalos Reichsprotektor megérkezése előtt egyes náci vezetők pl. Karl Hermann Frank olyan hatalmat építettek ki, melyet az csak hatalmas erőfeszítéssel volt képes ellensúlyozni. így sikerült legalább a háború kitöréséig mérsékelnie az SS-komplexum (SD, Gestapo) szélsőségesen rasszista politikájának legkirívóbb megnyilvánulásait, melyek akadályozták az eredetileg a cseh lakosság együttműködésére alapozott elképzeléseinek megvalósulását. A polikrácia-tézis a külpolitikában — ha lehet — még nagyobb vitát váltott ki, mint a belpolitikára vonatkozóan, aminek oka, hogy sok szerző — például K. Hildebrand — éppen a külpolitikai döntésekben megfigyelhető hatalmának alapján tulajdonít Hitlernek kiemelt szerepet.77 A bírálatok alapján úgy tűnik, hogy a kompetenciaharcok szokásos tünetei ellenére a külpolitika és a hadvezetés területén a többinél sokkal inkább érvényesült Hitler befolyása. Ebben nyilván közrejátszott, hogy a rendszeres hivatali munkával, a rendszeres döntéselőkészítéssel szembeni averziója mindenekelőtt a belpolitikai ügyekben volt jellemző, a külpolitikai jelentéseket ellenben nagy odaadással tanulmányozta, s diplomáciai tárgyalásaira alaposan felkészült. Más érvekkel, de ugyancsak a náci vezetés szűk külpolitikai mozgástere, mégpedig a külkapcsolatok gazdasági determináltsága mellett száll síkra Tim Mason több tanulmányában.78 Úgy véli, hogy — főként az 1936-41 közötti időszakban — a német gazdaság feszültségei döntően meghatározták a külpolitikai-katonai döntéseket. Hitler rettegett az esetleges belső elégedetlenségtől, így az ellátási problémák okozta feszültségeket katonai-külpolitikai sikerekkel kívánta semlegesíteni. A masoni tétel egyöntetű visszautasításra lelt a történetírásban. Jost Dülffer jellemzőnek mondható kritikája szerint Mason eltúlozza a munkáselégedetlenség mértékét és jelentőségét. A háború kitörésének időpontját nem ez, hanem sokkal inkább a Németország számára kedvező nemzetközi erőviszonyok determinálták.79 * Valószínűleg ritkán fordul elő egy történészvitában, hogy az álláspontok a sokéves, sőt immár évtizedes, megszámlálhatatlan publikációban lecsapódó polémia, s a szintézis igényének többszöri megfogalmazódása ellenére is ilyen kevéssé közelednek. Sőt, a frontok olyannyira megmerevedni látszanak, hogy Gerhard Schreiber egyenesen az „ütésváltások ritualizálódásáról"80 ír. Nyilvánvalóan közrejátszik ebben, hogy megkerülhetetlenül jelen vannak a Harmadik Birodalom megítélésének politikai-erkölcsi dimenziói is, jóllehet a szakmai kérdések önmagukban is elegendőek lennének a jelentős nézetkülönbségekhez, gondoljunk csak a jelzett történetfilozófiai problémákra. így a konszenzusra a szokásosnál is kisebb a lehetőség. Úgy tűnik, hogy az intencionalista interpretáció önmagában semmiképpen sem alkalmas a Harmadik Birodalom uralmi rendszerének magyarázatára. Az individuális cselekvés — mint Tim Mason megállapítja — nem válhat a történetírás alapvető kérdésévé: „Hitler nem lehet teljes vagy kielégítő magyarázat még saját maga számára sem."81 A módszertani individualizmust nem indokolhatják a történelmi felelősség kérdésével összefüggő erkölcsi motívumok sem. Ha a történész a társadalmigazdasági-politikai változások Marx, Weber, Dürkheim és utódaik által kidolgozott, komplexebb megközelítése mellett, s a módszertani individualizmus ellenében érvel,
