Századok – 1993
Közlemények - Tomka Béla: A Hitler-jelenség és a Harmadik Birodalom uralmi rendszere II/312
320 TOMKA BÉLA SA-vezérek határozott és erőskezű megfékezőjeként, a rend helyreállítójaként ünnepelték. Image-e a katolikus egyházzal való összeütközés idején is javult, ekkor Hitler a társadalom előtt ismét a mérsékelt pozíció képviselőjeként lépett fel pártjával szemben. A gazdasági és külpolitikai, majd a kezdeti hadisikerek tovább erősítették nimbuszát, ami meglepően tartósnak bizonyult, s még 1943-ban is hatékony mobilizáló erőnek számított. Igaz, népszerűségének eróziója már 1941 végétől, tehát Sztálingrád előtt megkezdődött, és egyébként sem volt a társadalom minden rétege egyformán fogékony rá: a pártaktivisták, a fiatalok és a frontkatonák mutattak különösen nagy szenzibilitást. Kershaw egyik legfontosabb eredménye annak bemutatása, hogy a náci ideológia magva milyen csekély hatással volt a lakosság többségére. A rezsim sokkal inkább a tradicionális, konvencionális erkölcsi értékek hangsúlyozásával tudta népszerűségét fokozni. „Hitler csodálata kevésbé nyugodott a náci ideológia bizarr és misztikus tanain, mint olyan társadalmi és politikai értékeken (...) melyek a Harmadik Birodalmon kívül sok más társadalomban is megtalálhatók..."41 Mint láttuk, Hitler a zűrzavart okozó párttal szembeni nyugodt tényezőként tett szert népszerűségre, s külpolitikai és kezdeti katonai sikerei is főként azért váltottak ki egyöntetű lelkesedést a lakosságban, mert azokat békés módon, illetve — korabeli kifejezéssel — „vértelen tábornokaként, kevés áldozattal érte el. * Hitler megismert képességei nem jelenthették sikereinek döntő faktorát. Csak a korabeli instabü német társadalomban érvényesülhettek olyan „erényei", mint fanatizmusa, vagy kiliasztikus küldetéstudata. Sőt, propaganda- és szónoki képességeit sem tudta volna hasonlóan kamatoztatni másutt, mondjuk az Egyesült Államokban, vagy Angliában, de a későbbi Németországban sem. Éppen ezért Hitler népszerűségének legfontosabb tényezői a hosszú- és rövidtávú „külső" körülményekben rejlettek, mint a Wcimari Köztársaság instabilitása, a német nemzetfejlődés problémái, a versailles-i békék ellentmondásai, az infláció stb. Ebből következően a biográfiák — bár mindenképpen mellettük szól, hogy a történeti munkák közül a leginkább képesek széles rétegekhez eljutni — úgyszólván műfajuk foglyai: a történelmet mint autonóm cselekvők által alakított folyamatot értelmezve nem tudják elkerülni az erős perszonalizációt, megközelítési módjukból következően messze a valóságoson felüli jelentőséghez juttatják „hősüket". Hitler személyérc koncentrálva fennáll a veszélye annak, hogy leegyszerűsítik a nácizmus térhódításának sokrétű szociálökonómiai és szociálpszichológiai feltételeit. Úgy tűnik tehát, hogy Hitler Harmadik Birodalomban betöltött szerepének értelmezésére sokkal inkább alkalmas a Ian Kershaw által fémjelzett megközelítés, annak ellenére, hogy a sikerek szociálpszichológiai hatásmechanizmusának kidolgozásával jórészt ő is adós marad, nem ad meggyőző magyarázatot a Hitler-mítosz keletkezésére. Kershaw kutatásai — melyek a kortárs Hitler-irodalom talán legizgalmasabb és legtöbbet ígérő vállalkozásai — aláhúzzák Hitler kiemelkedő jelentőségét a Harmadik Birodalomban. Nem individuumként, hanem a társadalom várakozásait és vágyait megtestesítő politikusként igazolódik azonban nagy szerepe, akinek integrációs funkciója alapvető fontosságú a náci Nemetországban. Egyetérthetünk Martin Broszat Kcrshawhoz kapcsolódó megjegyzésével: ebben az
