Századok – 1993

Közlemények - Mesterházy Károly: A magyar honfoglalás régészetének ötven éve II/270

280 M ESTERHÁZY KÁROLY teit a csernyigovi ivókürt árázolásában és a Szt. László legendák ősi elemeket őrző képsoraiban fedezi fel. Fettich nyomán minuszinszki beütésről is említést tesz, amelynek még a 70-es években is volt némi visszhangja, realitása azonban ennek nincs. Talán Németh Gyula Kürt törzsnevünk magyarázatával volt e nézet kiváltója. Ornamentális művészetünk jelentéstartalma azóta is vitatott. Jó érzékkel mutatott rá Fettich Nándor, hogy még csak nem is népművészet, kizárólag az előkelők emlékein találkozunk vele. Mindaz, ami ebből következtik, a későbbiekben Dienesnél is ellentmondásos maradt. A HMNÉ utolsó fejezete: Betegség, halál és másvilág címet viseli. Első részében a régészet oldaláról újracsak kevés bizonyító anyag állt László Gyula rendelkezésére. A trepanációt, azaz a fej orvosi-műtéti megnyitását, és a rontás elleni gyűrűket, a sírokban talált néhány szem gyöngyöt említhette. A halál és másvilágról szóló részek újra régészeti megfigyelések magyarázatai. A temetkezési szokások sok hiedelemre vetettek világot. Hogy nemcsak kengyelt és hevedercsatot tettek a sírba, hanem nyerget, nemcsak zablát hanem kantárt, vagy felszerszámozott lovat, vagy csak lószerszámot. Mindezt László Gyula mondta ki először. Ha hiányzott egy kengyel, feltette, hogy párja fából volt. A fakengyel meglétét viszont Kőhalmi Katalin és Dienes István igazolták. Ahol tegez vagy nyílköteg volt, ott kellett íjnak is lenni, legfeljebb csontmerevítő nélküli volt. Ezt Fodor István bizonyította. Az elődök (Jósa András, Móra Ferenc, Fettich Nándor) után nemcsak megállapítja, hogy a magyaroknál a részlegesen lovastemetkezés volt szokásban, de különböző típusait is megnevezi. Kimutatja, hogy a lószerszámmal való temetés tkp a lóval való temetést jelképezi. A lovastemetkezések térben Mongoliától, időben a hunkortól való követése arról győzi meg, hogy a lóval való temetkezés ősi, samanisztikus szokás. Ma ezt a lélekhit megjelenésével kapcsoljuk össze, időben pedig a bronzkorig követhető vissza. Követik a szibériai népeknél a nyerges temetkezés szokását és formáit (fej alá, lábak végéhez), kutatja a jobb és bal oldali megfordítását a tárgyak sírba való elhelyezésénél, és a fordított világkép meglétét olvassa ki belőle. Megfigyelte a temetési szokások kis részleteit is, a kötések kioldását, a tárgyak törötten való sírbatételét, az övek lecsatolását, mert ezek a dolgok a másvilágon újra épek, szabály szerinti elhelyezésűek lesznek. Újra foglalkozik a sírba helyezett sarló értelmével, a gombok, csatok levágásával, a végtagok megcsonkításával, stb. Könyvét a halottas háztól a temetésig tartó idő szokásanyagával zárja. Egy könyvismertetésbe illő részletességgel írtuk le, mi mindenről szól e könyv, amelytől végül is az új régészeti „iskola" kezdeteit számítjuk. Enciklopédikus mű, amelyben mindenről olvashatunk, ami a kor emberének életét megeleveníti. Tulajdonképpen a honfoglaló magyarok néprajza, melynek módszere a „régészeti néprajz" volt. Ezért is használja ma is kutatók sora, és idézi, mert itt mindent megtalál. Olyan jellegű mű, mint Lubor Niederle a szlávok életéről szóló könyve, vagy szűkebb körben Witold Henselé. A magyar kutatásban egyetlen recenzense, Fettich Nándor, méretében és jelentőségében Ipolyi Arnold Magyar mithológiájával vetette össze. Az a kérdés, hogy ezt elismerésnek szánta-e? Valójában bármihez kezdünk, jó előtte e könyvet átlapozni, ne hogy elfeledkezzünk a kezdetekről, még ha azok csak feltevés, egy-két soros ötlet formájában találhatók is meg benne. Fettich kritikája, amely ki-