Századok – 1993

Közlemények - Mesterházy Károly: A magyar honfoglalás régészetének ötven éve II/270

272 M ESTERHÁZY KÁROLY hiszen Hampel sem értesült minden új leletről, másrészt az ő külön-külön számba vett lelőhelyei sem mindig jelentenek új lelőhelyet (pl. Székesfehérvár-Demkóhegy 1-3. lh.). Mégis jelzik a gyarapodás ütemét. Hampel halála (1913) után újabb fontos temetők kerültek elő, főleg Szabolcs megyében (Kenézlő 1.), de másfelé is (Jászfényszaru, Nagykövesd). Az első világháború és az utána következő idő érzékeny törést okozott a honfoglaláskori emlékek feltárásában. A Kisalföld északi része, és a Felső-Tisza vidékének jelentős része, amely eddig a leggazdagabb 10. századi temetők lelőhelyének számított (Galgóc, Nemesócsa, Bodrogvécs, Salamon, Beregszász, Kisdobra, Nagykövesd, Szolyva), Csehszlovákiához került. A Nagyalföld széles sávját kelet felé Romániához, dél felé Jugoszláviához csatolták. Ezekről a területekről szintén gazdag sorozata került elő honfoglaláskori leleteinknek: Bihar, Nagyvárad, Nagyősz, Oroszlámos, Törökkanizsa, Pusztabukova, Nagyteremia, stb.). Ezeken a területeken az új nemzeti államok szempontjai és tudományos színvonala határozták meg a kutatást, és ez a kezdeti általános visszaesés után a magyar leletek pusztulásához vezetett, s helyenként ez az állapot ma is tart. A honfoglaló magyar szállásföldek feléről a magyar kutatásnak le kellett mondani. A magyarországi kutatás fő területe továbbra is az Alföld maradt. Kiss Lajos Szabolcs megyében (Eperjcske 1920, Geszteréd 1927, Tiszabercel 1935) végzett ásatásokat. A kutatás súlypontja áttevődött Csongrád megyére, ahol a szegedi városi múzeum élén Móra Ferenc és Kotormány János hivatalszolga, a szentesi múzeum élén Csallány'Gábor, és a Kolozsvárról Szegedre áttelepített egyetem régiségtani tanszéke végzett kiemelkedő ásatási tevékenységet. A nevezetesebb ásatások: 1925-ben Kunágotán, 1928-ban Kiszombor B-temetőben, 1929-ben Nagytőke-Jámborhalmon (mindkettő közöletlen), 1931-ben a Tápé-Malajdok В temetőben és Deszken a D temetőben (közöletlenek), 1932-33-ban Csanyteleken, 1933-ban Gádoroson, 1934-ben Szeged-Jánosszálláson (közöletlen), 1935-ben Hódmezővásárhely-Szakálháton, 1937-39-ben Szentes-Nagyhegyen, stb. Az 1920-as évek újra a mennyiségi növekedés évei, esetleg a megfigyelések minősége javult, amit Móra Ferenc munkássága is jelez. Az 1930-as évek újabb szintézist érleltek meg. Fettich Nándor előbb kenézlői ásatását (1927), és hozzá csatlakozóan a jászfényszarui, sarkadi és más leleteket dolgozta fel (rozettás lószerszámok köre), majd 1937-ben megjelentette nagyszabású könyvét a honfoglaló magyarok fémművességéről. Fettich nagy jelentőséget tulajdonított a tárgyak készítési technikájának. Ebből következtetéseket vont le a tárgyak készítési menetére, az utólagos javításokra, megújításokra. Ennek érdekében gyakran kétszeres méretű felvételeket is közölt, sőt a tárgyak hátlapját is bemutatta. Megfigyelései vezették a készülési és eltemetési idő megkülönböztetésére, azaz a kettős keltezésre, ami gyökeresen új jelentés volt a korábbiakhoz képest. Precíz muzeológus is volt. Igyekezett felszámolni az elmúlt száz év hiányosságait, a leletek összekeveredését. A leltárkönyvek eredeti bejegyzései alapján helyreállította a leletegyütteseket, majd jó fényképeken, kritikailag felülvizsgálva újra közreadta a már majdnem hozzáférhetetlen leletek egy részét (Benepuszta, Eperjeske, Galgóc, Szolyva, Tarcal, Szolnok-Strázsahalom, Beregszász), a tarsolylemezeket és a művészeti körükhöz tartozó lemezes korongokat, és legújabb ásatásait is (Hencida, Kecel, Karos). Fettich Nándor minden ízében mu-