Századok – 1993

Tanulmányok - Niederhauser Emil: A cseh történetírás történetéből II/201

A CSEH TÖRTÉNETÍRÁS TÖRTÉNETÉBŐL 231 címertant (1902-25), egyéb, pl. helynevekre meg a metrológiára vonatkozó adatgyűjtését élete végén már csak nyersen adta közzé (1920, ill. 1923). S még szorosabban vett helytörténeti munkákra is futott az idejéből (pl. Písek története 3 kötetben, 1910-13). Frantisek August Slavík (1846-1919) középiskolai tanár a Vlastivéda moravská (Morva Honismeret) szerkesztője volt, érdemes munkát írt Morvaország helyzetéről a harmincéves háború után (1892), az előbbi gyűjteményen belül, ebben még kataszteri forrásanyagot is használt, kissé plebejus öntudattal érdeklődött a gazdaság- és társadalomtörténet iránt. 1906-ban kiadta a morva és sziléziai városi és falusi címereket és pecséteket. És mellékesen írt egy munkát a cseh egyetemi ifjúság részvételéről az 1868-71 közti politikai harcokban (1874). Sziléziai helytörténész volt Vincenc Prasek (1843-1912), a 4 kötetes Sziléziai Honismeret szerkesztője 1888-től, és Josef Zukal (1841-1929), Prasekhez hasonlóan középiskolai tanár, aki Opava, a fejedelemség történetéből publikált. Karel Václav Adámek (1868-1944) kelet-csehországi helytörténetet művelt, forrásokat is adott ki a 18-19. századi népi vallási mozgalmakról és a 18. századi parasztfelkelésekről (1928), a 18. századi parasztokról már korábban tanulmányokat is írt (1897). A századfordulón a komoly egyetemi képzést kapott történészek közül is akadt, aki elsősorban a helytörténet felé fordult. Josef Vítézslav Simák (1870-1941) Észak-és Északkelet-Csehország történetét kutatta sokoldalúan, a középkortól a 19. századig, és nagy szervező munkájával másokat is bekapcsolt a kutatásba. A politikai történetnél sokkal inkább érdekelte a gazdaság és a társadalom fejlődése, többek közt a kolonizáció, ezekről a kérdésekről sokat publikált. A cseh honismeret helyzetéről és feladatairól (1929) címen programot is adott egy interdiszciplinárisnak elképzelt új kutatási irány számára. Egyébként jó tanulmányokat írt a középkori történetírókról, ezeket 1918-ben összegyűjtve s kiadta, elsősorban forrásértékük érdekelte. Az új köztársaság létrejötte után népszerű összefoglalásnak szánt Csehszlovák krónika c. munka számára megírta a középkort IV. Károlyig. Végül Rudolf Dvorákot kell említeni (1861-1919), aki morva történelemmel foglalkozott, kiadta az 1792-1835-ös és 1835-1848-as morva országgyűlések irományait (1904-6), feldolgozta az 1821-es, utolsó robot elleni felkelés történetét (1907), a rendőri jelentések alapján még a parasztok nézeteire is megpróbált következtetni. Fő műve az 5 kötetes Morvaország története (1899-1929), amely 1848-ig terjed, de szinte csak a belső politikai fejlődést tárgyalja, holott egy rövid, népszerű munkából, A morva őrgrófság rövid történetét (1906) kiderül, hogy Dvoráknak volt szeme a szélesebb európai összefüggésekre is. A régészet a cseheknél is jobban elkülönült az egyéb történeti stúdiumoktól, viszont a szláv vonatkozások révén mégis fontosnak számított, így a történészek is számontartották legalábbis főbb eredményeit. A kezdeteknél Safárikra kell emlékeztetni. A — territoriális értelemben is vett — cseh régészet atyja azonban Jan Erazim Vocel (1802-1871), kissé Palackyja a régészetnek, persze csak abban a vonatkozásban, hogy ő is autodidakta, mellékesen költő, meg egy darabig főnemesi nevelő. Itt le is zárul a párhuzam, mert Vocel 1850-ben a prágai egyetemen a régészet tanára lett. Ezt 1844-ben németül megjelent könyvének köszönhette, A cseh régiségtudomány alapjai, ebben az akkor ismert pogány és keresztény kori műemlékek áttekintését adta. Régészeti és művészettörténeti érdeklődés ekkoriban még köztudomású-