Századok – 1993
Tanulmányok - Sándor Pál: Deák Ferenc a történelmi személyiség I/3
DEÁK FERENC A TÖRTÉNELMI SZEMÉLYISÉG 19 válaszol három heti gyötrődés után (november 2-ától 21-ig), amelyben nem minden célzás nélkül, szinte azonos szavakkal kezdi levelét: „éve múlt, hogy együtt valánk"— és most visszaidézi Kossuth szavait — „s azóta egy betű sem fordult meg közöttünk". Levelében, ami a Védegyletet illeti, részletezi azokat a nem jelentéktelen szempontokat, amelyekben nézeteit eltérnek Kossuth nézeteitől. De azt is írja, hogy „tudok én küzdeni remény nélkül is, érzem keblemben az erőt", mert „csüggedést nem ismertem soha" és „félreteszem, elaltatom minden kétségeimet, s az ügyet pártolom úgy, mint azt megindítottátok".60 Deák tehát ezúttal is a nemzet ügyét tartotta a legfontosabbnak s ha Kossuth eljárása — hallgatása — vele szemben nem is volt méltányos, méltósággal fölülemelkedett rajta, mert most is az ellenzék egységének megóvását tekintette feladatának. Ezt az emberi magatartást és a politika szituációt örökítette meg Deák legbensőbb barátja, Vörösmarty Mihály, midőn „Deák Ferencz" című, 1845 július közepe táján megjelent pompás epigrammájában — allegórikus metaforákba burkolva az eseményt — többek között azt írta, hogy Deák olyan történelmi személyiség, aki „a mint a haza jobb ügye hí" képes „Tűrni viszályt és a pártharagot, s ha kerülni lehetlen, /Régi baráttól is tűrni a néma döfést". A költő Kossuth hallgatását nevezi „néma"-ságnak, „döfés"-nek pedig azt az eljárást tekinti, hogy Deák kellő időben történő értesítése és tárgyalásba vonása nélkül szervezte meg új politikai hadműveleti támaszpontját: a Védegyletet. Deák azonban hűen alapelvéhez az 1845. évi január 7-i és a március 4-i közgyűléseken nemcsak kiáll a mozgalom mellett, de még február 9-én avatóbeszédet is tart a zalaszentgróti fiókegylet megalakulásakor. Legfeljebb azt jegyezzük meg, hogy beszédében — láthatóan tompítva a mozgalom politikai élét — kizárólag gazdasági-anyagi érdekekre hivatkozik. De ezúttal is hangsúlyozza hallgatósága előtt: „egyesített, habár parányiakból öszszegyűlt edzett erő tehet csak valamit", és fölszólítja hallgatóságát, hogy „csüggedni nem tudó kitartással ápolják" a mozgalmat. Kiállása a mozgalom mellett most is az ellenzéki erők összefogását szolgálta.61 Ismeretes, hogy az 1843-44. évi országgyűlés utolsó napjaiban — november 11-én — az uralkodó jóváhagyta az újabb adminisztrátori rendszer bevezetésének elveit. Ez az intézkedés az új típusú főispáni, illetve adminisztrátori állást egyértelműen kormányhivatalnoki állásnak tekinti, kikapcsolva a megyei keretek közül, melyekkel eddig — úgy ahogy, mivel a megye biztosította a fizetést — szerves kapcsolatba állt. Ezentúl azonban az adminisztrátorokat a megye fölé emelték és általuk a megye egész vezetését törekedtek kivenni a választott alispán kezéből. Az adminisztrátori rendszernek bevezetése az abszolutizmus támadása volt a megyei liberális ellenzékiekkel szemben és a reformokat pártoló nemesi ellenzék minden megnyilatkozását gúzsba akarta kötni. Mivel az udvar az új kormányhivatalnokok fizetését alaposan fölemelte, egy sor — eddig reformbarát — nemest is átcsábított a maga oldalára. Erről mondta lehangoltan Deák: „alig kezdett a kormány tettleg fellépni, s jobb fizetésű hivatalokkal kecsegtetni polgártársainkat, máris csoportonkint tódulnak még egykori elvbarátaink is a kormány zászlaja alá."62 Eljött tehát ismét az idő, amikor a liberális ellenzék különböző csoportosulásait — nagy vonalakban, a Deák vezette liberálisokat, a Kossuth köré tömörülő pesti radikális liberálisokat, a feudális abszolutizmussal szemben a polgári alkotmányos központosítás programját hirdetőket, de a közjogi viszonyt nem bolygató, ún. „cent-
