Századok – 1993

Tanulmányok - Niederhauser Emil: A cseh történetírás történetéből II/201

A CSEH TÖRTÉNETÍRÁS TÖRTÉNETÉBŐL 203 Csehország, pontosabban a cseh tartományok (Csehország, Morvaország és Szilézia) alárendelt állása a birodalmon belül ekkor megingathatatlan ténynek látszott, a történészek is ennek a jegyében vizsgálódtak, mindig kellő tiszteletet vagy legalábbis óvatosságot tanúsítva a hatalom iránt, ezért is kerülték el jórészt az 1620 utáni korszakot, ahol nehéz lett volna a teljes lojalitást megőrizni (erre még Tomek sem volt egészen képes). Ha a lengyel történészek Galíciában eléggé hosszúnak ígérkező provizóriumra rendezkedtek be, a csehek inkább állandónak tartották a helyzetet, jórészt még a világháború alatt is. Vitájuk nem is annyira az osztrák történészekkel volt. Jónéhány cseh történész a bécsi Institutban kapta meg további, nagyon alapos szakmai képzését, a viszony az osztrákokkal legalább is korrektnek volt mondható. Sokkal több vitájuk akadt a cseh-morvaországi német történészekkel, akik a prágai német egyetem révén ugyanolyan szervezeti háttérrel rendelkeztek, mint a csehek, és maguk is elsősorban a hazai történelemmel foglalkoztak, csak éppen a cseh helyett a német elem szerepét emelték ki, sőt azt bizonygatták, hogy a németek nem a középkori kolonizáció során jelentek meg csupán az országban, hanem a korábbi germán törzsek maradványaiként itt voltak már a szlávok megérkezése előtt is. A cseh medence tehát legalább ugyanolyan joggal az ő hazájuk is, mint a cseheké. A viták olykor hevesen fellángoltak, aztán megint elültek. A két egyetem és a két történetírás nagyobbrészt inkább egymás mellett élt és működött, s csak szükség esetén vett egyik a másikról tudomást. És bár a cseh politika (meg a gazdaság, a pénzintézetek) már kiépítette a kapcsolatokat a szlovákokkal, a cseh történészek erről még nemigen vettek tudomást. A hazai németekkel szemben amúgy is az államjogi különállást kellett hangsúlyozni, ebbe pedig a szlovákok sehogysem fértek bele, úgy tűnt. Még egy kérdést érdemes érinteni, az európai perspektíváét. A századforduló új nemzedéke már sokkal szélesebben tájékozódhatott a külföldi történettudományban, sokan jártak nemcsak Bécsben, hanem német és francia egyetemeken is. Ez nemcsak a szakmai színvonalat emelte, nemcsak azt jelentette, hogy ekkorra a cseh történetírás már nagykorú lett, elérte az európai szintet, hanem a hazai történelem szélesebb megalapozását is, beállítását az európai fejlődés egészében. Természetes viszont, legalábbis a kortársak számára természetesnek látszott, hogy a Nyugatra kell figyelni, a szomszédokkal legfeljebb vitatkozni. Palacky születésének 100. évfordulója alkalmat adott bizonyos áttekintésre. Göll, a szakma vezető képviselője úgy látta ekkor, hogy az önálló nemzeti lét most már biztosítva van, a cseh történészek az egész néppel együtt bizakodóan tekinthetnek a jövőbe. Ez az optimizmus nemcsak nemzeti, hanem polgári jellegű is volt, Göll elismerte az osztályharc jelentőségét, sőt még a forradalomét is, ha nagyon szükséges, de ezzel szemben a szerves fejlődés, a kontinuitás magasabbrendűségét emelte ki. És ő hirdette a leghatározottabban: a történetírásnak tartózkodnia kell attól, hogy a napi politika beleszólhasson. Őszintén hitt is benne, hogy ez a beleszólás tudományos szinten elkerülhető. Ne felejtsük el, ez egyúttal szakítást is jelentett Palacky nemzedékével, amely a történetírást elsősorban a nemzet szolgálatának tekintette, és csak másodsorban a történeti igazság feltárásának. De éppen ezzel a felfogással szegült szembe 1914-ben Nejedly, amikor szemére vetette a cseh történetírásnak, hogy túlságosan bezárkózik önmagában, csak egy szűk körhöz szól, ahe-