Századok – 1993

Folyóiratszemle - Vita az amerikai történelem „egyediségéről” és a transznacionális történetírásról I/192

FOLYÓIRATSZEMLE 193 elsősorban Daniel J. Boorstint, Louis Hartzot és David Pottert bírálja, de C. Vann Woodwardot is elmarasztalja ezen a téren. Az egyre inkább specia­lizálódó történetírás megkérdőjelezte e nézetét, de mivel nem tudott ezidáig megfelelő alternatívát kí­nálni, az amerikai történészek többsége még mindig ebben a ,.meghaladott" szellemben hja, tudatosan vagy öntudatlanul, műveit lyrell szerint. A helyzetet bonyolítja, hogy a fragmentalizálódott történetírás egyes modern ágai, mint például a munkásmozga­lomtörténet és a nőkről szóló munkák megerősíteni látszanak Alexis de Tbcqueville megállapítását: Amerika különbözik Európától. Az „Amerika más"-nézet ellenzői között a fenti listához hasonló „nagy" neveket tartalmazó csoportot találhatunk: az id. Arthur Schlesinger a népek egymásrautaltságát emelte ki (Paths to the Present, New York, 1949,), míg Carl Degler„nemzeti különbözőségekről" beszélt „egyediség" vagy „kivé­telesség" helyett („In Pursuit of an American His­tory", AHR, 92. February 1987). Tyrrell leszögezi: senki sem vonja kétségbe a nacionalizmus és a nemzetállamok fontosságát a modern világban, azonban felfogása szerint a történelem nem egy dobozokban elhelyezett adattömeg, amelyből a „nemzet feliratot viselő a legkönnyebben hozzáfér­hető" a történelem egy meghatározott tudásanyag által létrehozott entitás, így a kérdés gyökere nem az amerikai történelem tényeiben rejtőzik, hanem a történészek képzésében és felfogásában. Az „egyediség"-elve logikai ellentmondást tartalmaz: az Egyesült Államok története csak annyiban lehet kivételes, amennyiben olyan orszá­gok történetével hasonlítjuk össze azt, amelyek meg­felelnek a történelmi fejlődés „szabályos" meneté­nek. Az amerikaiak számára nyilvánvalóan Európa történelme szolgált összehasonlítási alapként, mely szemlélet fő hibája amellett, hogy figyelmen kívül hagyja a Föld többi kontinensén lezajlott folyama­tokat, az, hogy egyáltalán nem beszélhetünk „Euró­pa" történelméről mint egységes történelemről. A komparativisták másik alapvető hibája az, folytatja Tereli, hogy adottnak veszik a nemzeti kereteket és figyelmen kívül hagyják a nagyobb, főleg gazdasági egységeket; a viszonyítási alapjuk pedig szinte min­den esetben az Egyesült Államok. A végeredmény: az amerikai „egyediség" hangsúlyozása újfent A komparatisztikában az utóbbi időben tért hódított a témák szerinti tárgyalásmód; a szerző szerint az amerikai történetírók itt sem kerülték el a hagyo­mányosnak nevezhető hibát: a témaköröket elsősor­ban az amerikai történelemben fontosnak vélt moz­zanatok alapján választották: Így a „frontier", a rabszolgaság és a bevándorlás uralják az ebben a felfogásban írt szakmunkákat A javasolt megoldások "tyrrell szerint a kö­vetkezők: (1) a francia Annales-isk.o\à (F. Braudel, E. Le Roy Ladurie, March Bloch, stb.) felfedezéseire és módszerére építve regionális elemzéseket kéne írni, melyekben a nemzeti határok másodlagos sze­repet játszhatnak csak a nagyobb gazdasági egysé­gekkel szemben. Igaz, történtek ebben az irányban próbálkozások: a gyarmati korról író amerikai tör­ténészek jelentős demográfiai és a kor „mentalitá­sát" kutató műveket hoztak létre, az Egyesült Álla­mok szorosan vett történetét kutatók azonban adó­sok maradtak ezen a téren jelen pillanatig. Meg kell ugyanakkor említeni, hogy az anyagi környezet ha­tását két — talán érdemükön alul becsült — ameri­kai történész már részben elvégezte. A század 20-as és 30-as éveiben Walter Prescott Webb az amerikai középnyugati környezet és éghajlat civilizáció-ala­kító hatását írta le (The Great Plains, 1931), majd pedig tézisét térben és időben kiteijesztette a nyugat felé mozgó globális „frontierről" Irt művében (The Great Frontier, 1952). A specialisták hamarosan ízek­re szedték könyvét számos tévedés és hibás adat kimutatásával, de a hasonlóan világméretekben gon­dolkodó A. J. Toynbee meleg szavakkal üdvözölte Webb tézisét. A másik amerikai történész, aki ha­sonlóan vonalakban gondolkodott, Herbert Eugene Bolton volt, aki a spanyol-amerikai határvidék köl­csönhatását vizsgálta, majd pedig az egész nyugati félteke tanulmányozását ajánlotta az Egyesült Álla­mok történetének keretéül. Tyrrell véleménye sze­rint Webb és Bolton rossz kritikai fogadtatását főleg az idézte elő, hogy az amerikai történészek döntő többsége a nemzeti történelmi tradícióknak a mo­dern világra tett hatására koncentrált. A gyarmati időszak történelmét elsősorban mint a későbbi ame­rikai ,.nagyság" bölcsőjét vizsgálták: például Ken­neth Lockridge a „Social Change and the Meaning of the American Revolution" (Journal of Social History, 6 (Summer 1973): 403-439) című művében a gyarmati kor demográfiai viszonyait az amerikai nemzeti karakter kialakulása szempontjából tárgyal­ja. A regionális megközelítés a tanulmányíró szerint egy területen hozott jelentős eredményeket az amerikai historiográfiában: ez pedig az Atlanti­rendszer leírása. A témában Charles McLean And­rews munkássága jelentette a kiindulópontot; And­rews a gyarmati korról és az amerikai szabad­ságharcról írt tanulmányaiban kiemelt helyen fog­lalkozott a birodalmi összefüggésekkel, kimondva­kimondatlanul állást foglalva a TUmer-iskolával szemben. Az általa kezdett úton haladva Gary Nash és mások felhívták a figyelmet arra, hogy az Atlan­ti-modellnek magába kell foglalnia Afrikát és Dél-Amerikát is; ez az iskola a hangsúlyt a bennszülött amerikaiak, az afrikaiak, az afrikai-amerikaiak (a rabszolgák) és az európai bevándorlók kulturális és társadalmi kapcsolataira fektette. Az egyik legjelen­tősebb, ebben a szellemben írt tanulmány D. W.

Next

/
Oldalképek
Tartalom