Századok – 1993
Történeti irodalom - Schödl; Günter: Kroatische Nationalpolitik und „Jugoslavenstvo” (Ism.: Niederhauser Emil) I/I77
179 TÖRTÉNETI IRODALOM bizonyítottnak a nemzetállam szükséges volta. Persze itt Schödl nyilván Jugoszláviára gondol, az 1988-as előszóban a .jelenlegi" szakítópróbáról ír. Azóta a helyzet megváltozott, de most sem látni a kiutat. A könyvhöz tartozik két sematikus térkép, Horvátországról és Dalmáciáról együtt, meg külön Dalmáciáról, két grafikus vázlat a horvátországi és dalmáciai pártalakulásról (még így grafikusan ábrázolva is neheze követhető). Bár Hroch szisztematizálásával szemben a szerzőnek meggondolásai vannak, mégis közöl egy táblázatot arról, hogy a különböző horvát területeken (Horvát-Szlavónország, a Határőrvidék, Dalmácia, Isztria és Bosznia-Hercegovina) melyik szakasz mikor zajlik le, az aszinkronitás szembeötlő, ezt követi a levéltári források és a felhasznált, a lábjegyzetekben is idézett irodalom jegyzéke, meg egy személynévmutató. Ez a tartalmi ismertetés persze csak nagyon vázlatos képet tud adni a könyv anyaggazdaságáról. De talán nem is lett volna érdemes belebonyolódni a horvát pártpolitikába olyan részletességgel, ahogy azt Schödl megteszi. Arra nem tértünk ki, hogy a szerző igyekszik a horvát nemzeti fejlődést szélesebb, elsősorban monarchiai kontextusba beágyazni, ez osztrák vonatkozásban sikerültebb, magyarban kevésbé, Kossuth Ferenc szinte jelentős államférfiúnak tűnik ebben az ábrázolásban. Persze ez a szélesebb kontextus Schödl ábrázolásában idegennek, mondhatni külföldinek tűnik. A horvát területeken működő osztrák-német vagy cseh tőkét idegennek, azaz mintegy külföldinak tünteti fel. Ez mintha a volt szocialista országokban gyakorolt ad hoc — territorialitásnak volna a visszfénye. Ebben a korszakban a Monarchia gazdasági egység volt, tehát csak szűk — és Schödltől tulajdonképpen idegen — nemzeti szempontból lehet a dolgokat így tekinteni. Ezzel kapcsolatban kell szóvá tenni „Bécs" és „Budapest" önzését, amely a horvát területeket olyan elmaradott állapotban tartotta. De hiszen maga Schödl is ír a századforduló körüli modernizációs kezdetről. Egy államon belül fejlettebb és elmaradottabb területek egyaránt vannak, még manapság is. Hogy a kormányzat elsősorban az osztrák-cseh területeket, illetve Budapestet fejlesztette, az nyilván azzal is függ össze, hogy ezek korábbi századokban is fejlettebbek voltak, vagy a fejlesztésnek itt álltak rendelkezésére a legmegfelelőbb lehetőségek. És végül is, ha nem osztrák-horvát kiegyezésre került volna sor, nyilván a magyarok panaszolhatnák fel az elmaradottságot. A lényeg az volt, hogy a Monarchia egészében nagyon is gyorsan fejlődött a 19. sz. derekától kezdve, hogy ez regionálisan különbözött, az a dolgok természetéhez tartozik. Nem egyszer tettük már szóvá (nyugat- és kelet) német és osztrák kiadványok kapcsán azt a szokást, hogy a történeti német neveket kényesen kerülik. Schödl is mindig Zagreb van Agram helyett (igaz, egyszer előfordult Laibach). Ha az az aggodalom motiválja ezt, hogy akkor nem sikerül a lokalizálás, az azonosítás a mai névvel, ezen a könyv végén egy mutató könnyen segíthet. Egyébként azonban a történeti alakok hívei vagyunk, azon a nyelven, amelyen a szöveg szól. Dehát ez igazán nem komoly kritikai megjegyzés. Ahogy az sem, hogy számunkra a szociológiai-politológiai szakzsargon időnkinti használata vagy a mindenáron elméleti általánosításra való törekvés kissé idegen. Nem élhetünk vissza azzal az előnnyel sem, hogy 1992-ben, amikor ezt a recenziót írjuk, a horvát és jugoszláv helyzet egészen más, mint 1988-ban. Ez csak azt mutatja, mennyire a jelen által befolyásolt a történeti ítélet. Ha jól érijük a szerzőt, ő a jugoszláv nemzetekfeletti megoldást részesíti előnyben a horvát nemzetivel szemben. Lehet, hogy néhány évtized múlva a történelem neki ad igazat. Az viszont biztos, hogy kitűnő könyvet írt. Niederhauser Emil
