Századok – 1993

Történeti irodalom - Lincoln; W. Bruce: The Great Reforms: Autocracy; Bureaucracy and Politics of Change in Imperial Russia (Ism.: Kurunczi Jenő) I/I71

172 TÖRTÉNETI IRODALOM reformbizottságokban, a központi kormányzatban és a kormányzóságokban, a bizottságok személyi öszszetételének hatását munkájukra, a fó eszmeáramlatok (konzervatív, középutas, liberális) jelenlétét ezekben a szervekben, a cár viszonyát mindehhez és végül röviden ismerteti és értékeli az egyes rendeleteket. A fentiekből kitűnik, hogy a vita- és törvényhozási folyamatok imponáló levéltári, kortársi memoár- és modern monografikus anyagon alapuló feltárását és tisztázását tarthatjuk a reformokról szóló fejezetek legnagyobb értékének. A szerző mélyrehatóan és sokoldalúan, tények sokaságával alátámasztva elemzi az önkényuralom, a bürokrácia és az értelmiség kölcsönhatását, az önkény, a törvényesség és a korlátozott nyilvánosság szövevényes kapcsolatrendszerét. Nézetünk szerint e két fejezet és az ötödik ( a reformok megmérettetérésől szóló rész) az orosz történelem lehetséges „vonulatai és elágazásait" felvázoló, a mának is mondanivalót tartalmazó, nagyívű eszemefuttatás. A harmadik fejezetben Lincoln kifejti, hogy az 1857 és 1864 közti reformatíva és törvényhozás igyekezett felszámolni az orosz elmaradottság okait. 1856. március 30-án maga II. Sándor jelentette ki a moszkvai nemesek előtt hogy jobb a jobbágyságot felülről eltörölni, mint megvárni, hogy a jobbágyok kezdjék el alulról. Az 1861. február 19-i jobbágyfelszabadításig azonban még hosszú, ellentmondásos út vezetett. A szerző részletesen áttekinti ennek legfőbb állomásait. Szemléletesen mutatja be a folyamat intézményi kereteit (a titkos bizottságok, a parasztügyi bizottság megalakulását), a különböző tervezeteket (M. Pozen 1858 áprilisi konzervatív programját, az A. Unkovzskij-A. Golovacsev-féle tveri kormányzóságbeli liberális elképzeléseket és a középutas terveket), a javaslatok egyeztetését és a törvény megszerkesztését Az utóbbi bizottságban kiemeli a liberális körökben mozgó P. Szemenov szerepét, valamint Ny. Miljutyin, Ju. Szamarin és VI. Cserkasszij erőfeszítéseit. A jobbágyfelszabadítás értékelésével kapcsolatban figyelemre méltó, hogy a nyugati és az orosz történész egyaránt azt hangoztatja, hogy a jobbágyság nem számított a ráháruló súlyos terhekre (T. Emmons és P. Zajoncskovszkij megállapításai). A helyi közigazgatás alacsony hatásfoka korlátozott decentralizációra ösztönözte a kormányzatot A választott kormányzósági és járási önkormányzati szervek ( a zemsztvók) viszonyáról az állami intézményekhez, megválasztásukról és felépítésükről kemény viták folytak (lásd Ny. Miljutyinnak a parasztok zemsztvóbeli részvételéről vallott nézeteit és vele szemben M. Kori decentralizáció- és önkormányzat ellenes felfogását). Az 1864-es törvényt követően, mint Lincoln bizonyltja, a zemsztvók csak igen lassan alakultak meg. Az egyeduralom előjogait, az igazságszolgáltatás rendi jellegét szüntette meg az új bírósági rendtartást (szakképzett bírókkal és esküdtekkel lezajló nyilvános ülések (és az állami hatóságoktól független bíráskodási rendszert létrehozó 1864. november 20-i reform. A nagy reformok közül ez volt a szakemberek által (az előkészítők között találjuk a nyugati és az orosz jogrendszert kitűnően ismerő Sz. Zaradnijt Ny. Sztojanovszkijt, D. Rovinszkijt és K. Pobedonoszcevet) legalaposabban kidolgozott polgári változás. Lincoln utal arra, hogy az ismertetett reformok új, de az oroszok számára a Nyugattól eltérő hagyományaik miatt bizonytalan fejlődési utat nyitottak meg. II. Sándor uralkodásának második évtizedére (1865 és 1874 közé) esik a reformok újabb hulláma (a nagy reformkor). I. Miklós rendszerével nem fért össze a gondolat- és sajtószabadság, ugyanakkor az illegális kéziratok terjedése miatt változtatni kellett. A hivatalos politika kettősségét jól elemzi II. Sándor álláspontja, miszerint szükség van a jogos éberségre, de a gondolkodást nem lehet megtiltatni. Mind az ellenőrzés intézményesítésében, mind a cenzúra irányelveiben (pl. a tiltás, a fenyegetéssel kombinált „morális figyelmeztetés" és végül az ún. posztpublikációs kontroll) ingadozás volt tapasztalható. Az 1865-ban életbe lépett cenzúraszabályok a szerzők büntetőjogi felelősségét hangsúlyozták. A városi önkormányzat reformját előkészítő A. Schumacher és N. Vtorov a zemsztvói-törvény és a közép- és nyugat-európai városigazgatás decentralizáló tendeciáit akarta követni. Az önkormányzati testületek megválasztásánál a származás helyett a vagyoni helyzetet és az alkalmasságot szándékoztak figyelembe venni. Miután a bürokrácia konzervatív része és a kormányzósági hatóságok fenn akarták tartani a létrejövő önkormányzatok feletti ellenőrző funkciójukat — a testületek jogkörét pedig szűkíteni próbálták — így a munkálatok elhúzódtak és a többször módosított tervezet csak 1870 tavaszán került az államtanács elé. Úgy véljük a műben a zemsztvó- és a városi reformoknál a szerző inkább a polgári vonásokra teszi a hangsúlyt míg a testületeknek — választási rendjük és felépítésük miatt — a parasztságra és bizonyos városi rétegekre hátrányos vonásai elmosódtak. A reformsorozatot a D. Miljutyin nevéhez fűződő, az általános hadkötelezettséget bevetető 1874. évi törvény zárta. 1861 végén Miljutyin úgy vette át a hadügyi tárcát, hogy az óriási haderő fenntartására a kincstárnak kevés pénze volt, a tisztikar tudása és a kiképzés korszerűtlenné vált. A reformot úgy kellett végrehajtani, hogy a hadsereg és a ráfordított kiadások csökkentése ne sértse az ország nagyhatalmi státuszát. Miljutyin intézkedései (pl. az új kiképzési program, minisztériumának kiadványaival fórum biztosítása a reformvitára, a katonai tanintézetek megreformálása) elősegítették az orosz haderő átalaku-