Századok – 1993

Történeti irodalom - Goszudarsztvennije ucsrezsgyenija Rosszii XVI–XVIII vv (Ism.: Kurunczi Jenő) I/I64

165 TÖRTÉNETI IRODALOM N. В. Golikova írásában a 16-17. századi politikai bűntettek után nyomozó szervezetet vizsgálja. Tanulmányához bő törvényhozási anyagot, bírósági-nyomozati iratokat és korabeli feljegyzéseket használ fel. Megállapítja, hogy a 17. sz. második felében az állami szerveknél a központosító és bürokratizáló tendenciák mellett továbbélt a hagyományos középkori hivatal (prikáz) rendszer. A különböző szervek tevékenysége és kompetenciája területén gyakran voltak átfedések. A lázadás fogalmát a 17. században kiszorította „az állami jelentőségű ügy", amit a hivatali dokumentumok jól mutatnak. A kodifikációs folyamatban ezen a területen is döntő előrelépést jelentett az 1649. évi törvénykönyv. A politikai ügyek a legfontosabb hivatalokhoz kerültek (pl. a Besorolás Hivatalához, vagy a Szibériai Hivatalhoz). Golikova szerint valószínűleg Alekszej Mihajlovics uralkodásának végén gondoltak arra, hogy az ún. titkos ügyek egy külön intézményben összpontosuljanak, amire azonban nem kerülhetett sor a prikázrendszer átfogó reformja nélkül. A cárok a nyomozási és bíráskodási eljárásba közvetlenül (a 16. században, sőt IV. Ivánnál bírósági eljárás nélküli önkény), vagy közvetetten (a Bojár-tanács révén pl. Borisz Godunov) beavatkoztak, ellenőrizték az ügymenetet az ítélet végrehajtásáig. Az 1640-es évektől a prikáznndszer hiányosságait kiküszöbölendő rendszeressé váltak „az ideiglenes nyomozó bizottságok", amelyek operatívabbaknak bizonyultak, de az igazi megoldást I. Péter reformjai hozták meg. G. .V. Szolovjova cikkében a 17. századi orosz egyházigazgatással és állami átszervezésének 1681/1682. évi terveivel foglalkozik. A 17. sz. második felében az állam erőfeszítéseket tett az orosz egyház alávetésére, amit birtokai csökkentésével, a pénzügyi kedvezmények megvonásával és az igazgatási apparátus számára kedvező átalakításával kívánt elérni. Az 1666-1667. évi zsinaton az új egyházmegyék létrehozásával és a pátriárkái főegyházmegye területének csökkentésével a világi hatalom csak részleges sikereket ért el. így az 1670-es években és a 80-as évek elején adminisztratív úton próbálta célját megvalósítani. Az egyház gazdasági erejének, politikai befolyásának és önállóságának csökkentésére az egyházmegyék felaprózását és az állami gyámkodást elmélyítő igazgatási rendszer kiépítését akarta elérni, ezt szolgálták az 1681 szeptemberi és novemberi kormánytervezetek, amelyekre a választ a főpapok halogatták. Végül Fjodor Alekszejevics nyomására összeült az 1681-82. évi zsinat, ahol viszont kompromisszum született. Csak négy új egyházmegye jött létre és a fokozott állami beavatkozás az egyházi hierarchiába ekkor még nem valósulhatott meg. Szolovjova nézetünk szerint jól emeli ki, hogy sorozatos állami próbálkozásokról (tendenciáról) van szó, ami azonban, úgy véljük, a 17. sz. végéig változó erővel jelentkezett, míg I. Péter, ill. II. Katalin idején fölerősödve vezetett el a részleges, ill. a teljes szekularizációig. A kötet egyes tanulmányai a gazdasági profilú államigazgatási intézményhálózat tevékenységéről és a kormányzatnak ezirányú reformkísérleteiről szólnak. Ilyen V. N. Zaharov cikke a 17. századi vámházak igazgatási rendszeréről. Itt jegyezzük meg, hogy mindegyik tanulmány gazdag, sokszor először feldolgozott levéltári anyagon és az 1917 előtt jeles polgári történetírók legkiválóbb munkáinak hangsúlyozott felhasználásán alapul. így pl. Zaharov bevonta a kutatásba a Régi Iratok Központi Állami Levéltárának (CGADA) Oroszország északi részére és a Közép-Volga-vidék városaira vonatkozó prikázfondjait, ezen moszkvai intézmények bevételi-kiadási könyveit, Csicserinnek és Gradovszkijnak a helyi közigazgatásról, Miljukovnak pedig a 18. sz. eleji állami gazdaságról és Nagy Péter reformjairól írt műveit. A szerző komoly érdeme, hogy írásban tényszerű, a fő tendenciákat és ismérveket árnyaltan bemutató képet tár elénk a 17. századi vámházak szervezetéről, tevékenységi köréről, funkcióiról és kapcsolatrendszeréről. A vámok (a század elején az összes közvetett adók) behajtását a kormányzat vagy a városiak (a poszadbeliek) kiválasztott embereire bízta, vagy bérbe adta. A vámházak belső szervezetében és tevékenységében a korszakban végig nyomon követhető a központi szervek kicsinyes gyámkodása és a vajdák önkénye. Ugyanakkor csak a század második felében erősödtek fel a centralizációs tendenciák. A 17. században sem központi pénzügyi, sem vámügyigazgatási szerv nem létezett, s az utóbbi területen csak a szakasz végére tett szert a legnagyobb jelentőségre a Nagykincstár Hivatala. A bürokratizálódás ezen szakigazgatási ágban a közbülső és alsó láncszemeknél még ennél is lassabban bontakozott ki. I. Je. Tris kan a 16-17. századi kincstári sómonopóliummal összefüggő gazdaságigazgatási feladatokat ellátó szervezettel foglalkozik cikkében. A só nemcsak élelmezési, de bel- és külkereskedelmi cikk, valamint a városokban és a határterületeken szolgáló emberek naturális jellegű ellátmánya is ebben a korban. A kincstári hivatalok és raktárak mellett a kereskedők és a kolostorok birtokában is voltak ilyen intézmények. A kincstár a 17. században a volgai és a szolikamszki só kitermelésbe való bekapcsolódásakor építette ki több funkcióju (a só szállítását, raktározását, nagybani vételét, eladását és a szolgálók természetbeni illetményét biztosító) szakigazgatási hálózatát. Triskan részletesen elemzi az asztrahányi és szolikamszki területről kitermelt sónak a Volga-Oka-Moszkva folyókon történő szállításának körülményeit és az út menti raktárak szervezetét és funkcióit. Külön foglalkozik a legnagyobb forgalmat lebonyolító nyizsnyij-novgorodi és moszkvai intézmények gazdaságföldrajzi és államigazgatásbeli helyükből fakadó