Századok – 1993

Történeti irodalom - Pálffy Pál nádor levelei (1644–1653) (Ism.: Soós István) I/I59

160 TÖRTÉNETI IRODALOM A 17. századi magyar történelem egyik jelentős, a magyar történetírás által eleddig méltatlanul mellőzött és szinte elfeledett egyénisége, gróf Pálffy Pál (1592-1653) államférfiúi és közéleti tevékenységének, szerepének beható kritikai vizsgálata az újonnan feltárt források tükrében hálás feladatnak tűnik a történészkutató számára. A magas országos és udvari méltóságokat — a magyar királyi fiscus elnöke, főpohárnok, királyi tanácsos, kamaraelnök és nádor (1649-1653) — viselő főúr pályája híven tükrözi azt a diszkrepanciát, melyre a 17. század magyar politikai viszonyai között több magyar államférfihoz hasonlóan maga is rákényszerült. Az egyik oldalon a feltétlen Habsburg-hű politikus, a másikon a magyarság érdekeit felismerő és ezeket az érdekeket egyértelműen képviselő személyiség áll előttünk. A nevéhez kapcsolódó mozgalom, az ún. „nádori párt" (gróf Batthyány Ádám, gróf Forgách Ádám, gróf Esterházy László és gróf Zrínyi Miklós) vezetőjeként a kor egyik politikai vezéregyéniségévé lépett elő. S. Lauter Éva e mozgalom rekonstruálásának, a „nádori párt" kialakulásának, célkitűzéseinek, politikai mozgatórugóinak felvázolására vállalkozott. Bevezető tanulmányában egyrészt a már ismert szakirodalom (főleg Jedlicska Pál és Takáts Sándor művei) eredményeinek, másrészt egykorú családok levéltári missziliseinek és kéziratos dokumentumainak tükrében rajzolja meg Pálffy Pál színes portréját: megismerhetjük a birtokain gazdálkodó, gazdaságára ügyelő földbirtokost, a művészeteket kedvelő, a pozsonyi királyi vár újjáépítését szorgalmazó, a ferences rendi szerzeteseknek zárdát alapító főurat végül pedig az ország és népe érdekeikért jövőjéért aggódó politikust S. Lauter sokoldalúan világítja meg a nádor köré csoportosuló „párt" és a mögötte felsorakozó, a bécsi udvar török politikáját bíráló nemesek és a „fő ember szolgái"-ból álló tábor programját. A harmincéves háborút követően kialakult nemzetközi helyzet a magyarság legjobbjai szerint lehetőséget nyújtott volna a török kiűzésére. Ezt célozta az 1652. évi országgyűlés terve, az ún. „Türkenhilfe" is. A bécsi udvar azonban nem osztotta politikai elképzelésüket: ellenezte a Portával való összeütközést és inkább a békére hajlott. A törökellenes háború megszervezése tehát kudarcba fulladt. S. Lauter helyesen mutat rá a párt másik céljára, nevezetesen a gazdaságilag, katonailag és védelmi képességeiben tönkrement, illetve meggyengült ország talpraállítására. Részletesen elemzi Páffiyék azon törekvéseit melyek a magyar végvárak helyzetének rendezését a végvári rendszer megerősítésének feltételeit (az adórendszer ellenőrzése) teremtették volna meg. A Pálffy pályáját és pártjának politikai szándékait körültekintően megrajzoló bevezető tanulmányból csupán azt hiányolhatjuk igazán, hogy az ún. nádori emlékiratot nem tette „szigorú forráskritikai elemzés" tárgyává. Kiváló lehetősége nyílott volna itt ugyanis arra, hogy egyértelműen tisztázza a Pálffy körül kialakult vitás nézeteket és Pálffy „jellemképének realitását". Pálffy Pál levelei számos fontos és érdekes információt tartalmaznak az egykorú magyarországi és európai eseményekről, a Habsburg udvar és a Porta, Bécs és a Német-Római Császárság közötti politikai kapcsolatokról, de fontos adalékokkal szolgálnak a nádor és köréhez tartozó magyar főurak személyes és politikai kontaktusairól, az ország sorsáért aggódó, a „végházak" helyzetének jobbítása felől gondolkodó államférfi jelleméről is. Bemutatják e levelek a török elleni csatározásokat utalnak a korabeli török-velencei háborúra, de értékes információkat nyújtanak magáról Pálffyról, családjáról, rokonairól, birtokainak gazdálkodásáról stb. Sajnos azonban Pálffy pártjának tevékenységéről már korántsem nyerünk oly sok jelentős adatot mint azt a bevezető tanulmányban kifejtettek után remélhetnénk. A kötetet összeállítójának, illetve kiadójának szándéka szerint haszonnal vehetik kézbe nemcsak a történészek, hanem más tudományágak művelői is. Bizonyára örömmel forgathatnák a kiadványt a művészettörténészek, a gazdaságtörténészek, a nyelvészek és a mentalitástörténet kutatói is, ha az Előszóban és a bevezető tanulmányban megfogalmazott kiadói programot S. Lauter Éva híven követte volna és szem előtt tartotta volna a már pusztulásra ítéltetett iratoknak az eredeti, betűhív formában történő „megmentését". Mielőtt azonban alaposabban megvizsgálnánk a betűhív közlés hiányosságait szólnunk kell a levelek válogatási szempontjairól. Nem világos számunkra és valószínűleg a kötetet forgató olvasók előtt sem, S. Lauter miért éppen az 1644-1653 között kelt levelekből válogatott. Nem kapunk kielégítő magyarázatot arra sem, miért éppen 1644-et választotta az első közölt levél kiindulópontjául. I. Rákóczi György 1644 elején III. Ferdinánd ellen indított hadjárata valóban fontos kiindulópont lehet de hogy ténylegesen mi is indokolja ezt a választást rejtve marad előttünk. Ugyanakkor egy szó sem esik arról, hogy a több mint 350 levélből álló levélgyűjtemény első levele 1633. április 27-re datálódik. Itt kell megemlítenünk, hogy a válogatás címe is megtéveszti az olvasót; a kötet külső borítóján ugyanis még ez áll: Pálffy Pál levelei (1644-1653). Míg a belső címlapon szerepel csak az alcím, amelyből kiderül, kihez is íródtak e levelek, de még ekkor sem tudjuk meg, hogy csupán válogatást tartunk a kezünkben.