Századok – 1992
Közlemények - Varga László: Zsidó bevándorlás Magyarországon I/59
60 VARGA LÁSZLÓ kedélyek ütköztetése az ősi rokonság mítoszával. Érthető, ha ez a rokonság megmozgatta az antiszemitizmussal szembeszállók fantáziáját, s ez egészen Száraz Györgyig terjed.4 Valójában azonban — amint ezt többek között pl. Jacob Katz is kifejti5 — a későbbi — vagy ha tetszik akár mai — magyar zsidóság hazai története mindössze a 17. század végéig vezethető vissza, egészen konkrétan a török kiűzéséig. Nemcsak arról van szó, hogy helytálló-e, vagy sem a Kohn-Koestler-féle elmélet, hanem még esetleges igazsága esetében is legfeljebb csak egy ködös faji mítoszhoz juthatnánk közelebb. Budának, Magyarország egykori fővárosának 1686-os felszabadítása a török uralom alól mérhetetlen szenvedésekkel járt az ott élő zsidóság számára.6 Paradox módon mégis ez volt a jelképes esemény, amely új fejezetet nyitott a magyar-zsidó együttélésben a Kárpát-medence egészében. Ezt követően indult meg a zsidóság negyedik nagy bevándorlási hulláma Magyarországra, ami két évszázad alatt a néhány ezer fős magyarországi zsidóságot milliós nagyságrendűvé duzzasztotta. Számunkra tehát ez a negyedik szakasz érdemel figyelmet, melyet kettős tendencia jellemzett. Jelentette egyrészt a részben tudatosan szervezett, részben spontán betelepülést, másrészt pedig a belső migrációt — vagyis a sűrűbben lakott területekről való elvándorlást a ritkább népességű felszabadított területekre. E negyedik korszak megismerését megkönnyítik a 18. században több ízben végrehajtott zsidó összeírások. Teljesen megbízható adatokat természetesen ezek sem nyújthatnak, ráadásul legtöbbjük elsődleges célja a zsidóság megadóztatása volt, hiszen a környező országokhoz képest toleránsabb magyarországi viszonyokat a szó szoros értelmében megfizettették a zsidókkal. Egyrészt az államhatalom tartott igényt a türelmi adóra (éppen ehhez kellettek az összeírások), másrészt az eredeti földesúr az elköltözés engedélyezésének fejében követelhette meg a korábbi adó tovább fizetését, s végül az új földesúr tartott igényt különböző jogcímeken kisebbnagyobb összegekre (ún. Schutzgeld stb.) A helyi hatóságok, hatalmasságok természetesen nem voltak érdekelve abban, hogy saját adóalanyaikat a központi hatalom is rendszeresen megadóztassa. Ez az ellenérdekeltség tehát további óvatosságot követel a korabeli összeírások értelmezésénél. Az 1735-ös összeírás összesített adatait először — a milleneum évében — Acsády Ignác publikálta, öt évvel később ezektől eltérő adatokat közölt Büchler Sándor, ill. már századunk 60-as éveiben Grünvald Fülöp és Scheiber Sándor korrigálták Acsády számait.7 Az említett összeírás legfőbb érdeme, hogy nagyrészt tükrözi a zsidó bevándorlás beinduló negyedik szakaszát, tartalmazza helységenként az ott élő zsidók számát, a családfők nevét, a családoknál élő szolgálók és tanítók számát, az álltállomány nagyságát, a régi és az új nevét, a nekik fizetett taxákat, valamint a családfők foglalkozását.
