Századok – 1992

Történeti irodalom - Böhm Vilmos: Másodszor emigrációban (Ism.: Jemnitz János) V–VI/683

684 történeti irodalom 684 uúchez. Ugyanakkor ebben az esetben nem lehet eltekinteni attól a körülménytől, hogy milyen időszakban született ez a memoár. Böhm ehelyütt nagyrészt 1947-1948-ról ír, s alig egy év múltán már meghalt. A memoárt rendkívül nagy indulattal és elkeseredettséggel írta — ami persze igazán érthető — ámde az is nyilvánvaló, hogy Böhmnek már nem maradt ideje e kézirat újbóli átolvasására, kijavítására, bizonyos beállítások ellenőrzésére, javítására, s főként a lezajlott események újabb átgondolására. így azután ez a memoár a negatív ágon is többszörösen szubjektív maradt, ellenérzései bizonyos történeti személyiségekkel szemben rendkívül markánsan jelentkeznek (így pld. Szakasits Árpáddal kapcsolatban. Ez ügyben az olvasó figyelmébe ajánljuk Schiffer Pálnak ezen évek egy másik szereplőjének tollából a Népszabadság 1990. március 24-i számában megjelent korrekciót, amelyeket feltétlenül üdvös ismernie az érdeklődőnek). Más esetekben pozitív irányban látszanak eltúlzottnak a portrék. E munka egyik érdekes vonásának vélem, hogy kétségtelenül történetileg jó rálátást ad az 1945-ben kezdődő új életre induló politikai pártok erőviszonyaira, szereplőire, s ilyen megközelítésben ma, amikor félő, hogy egy másféle ahistorikusság tör magának utat, Böhm ezt előnyösen ellensúlyozhatja. Arra gondolok például, hogy a szovjet hadsereg jelenléte mellett az MKP befolyásának megnövekedésében Böhm kiemeli e párt szúkebb vezetőinek személyes rátermettségét, s noha Böhm igazán egyik szereplővel sem rokonszenvezett, többszörösen aláhúzza, mennyivel „ütőképesebbek" voltak szociáldemokrata partnereiknél. Csakhogy itt azonnal két megjegyzés kívánkozik a szemleíró tollára. Az egyik az, hogy alig 7-8 évvel később ugyanennél a csoportnál mennyire „kifulladt" ez az energia, a másik pedig az, hogy a szembeállításnál nem lehet megfeledkezni, hogy Böhm ebben a memoárban éppen a szociáldemokrata párt hangsúlyos vezetőségével kívánt leszámolni, így valamennyien szinte eleve kicsinyítő görbe tükör elé kerültek. A memoárnak — úgy vélem — az a legfőbb gyengéje, hogy az eseményeket valójában valamiféle visszapillantó tükörből szemléli (amely egyébként mostani, 1990-es viszonyainkat is olyannyira jellemzi) s nem építkezik igazán alulról, kronológikusan. Ebből következik hogy szinte teljességgel elsikkad az a korszak amikor Szakasits, Bán, Kéthly és a baloldal (amit Böhm ehelyütt furcsa módon szinte csak álbaloldalinak láttat, akik szinte egyszerúen csak a kommunista párt számára dolgoznak) még együtt működött, akár a párt új programja kidolgozásában akár az első nemzetközi tárgyalások kapcsán, akár a hazai pártviszonyok megítélésében. A helyzet csak később módosult, nem utolsósorban éppen annak következtében, ahogyan az MKP erőszakos hegemóniára való törekvése jelentkezett a politikai életben, s igen sűrűn éppen a szociáldemokrata párt rovására, amivel kapcsolatban azután Böhm valóban sok új epizódot is elmond. A korszak iránt érdeklődők az 1945-1947-es korszakra vonatkozóan éppen az epizódok kapcsán nyerhetnek új ismereteket, főként olyan esetekben, amikor Böhm volt éppen Rákosi Mátyás tárgyalópartnere olyan kritikus pillanatokban, amikor az 1947-es választások a „kék cédulázás" esetében kormányválság kezdődött. A memoár legnagyobb része azonban kétségtelenül magának s szociáldemokrata pártnak a belső történetét „térképezi fel". S ilyen vonatkozásban már a jelzetten túl is utalni szeretnék további fenntartásaimra. Ugyanis itt jelentkezik Böhm írásának egy másik gyengéje, egyfajta jókais „jókra" és „rosszakra" bontás, méghozzá mindezt említett visszapillantó tükörből. így egyformán a „rosszak" közé kerül valamennyi baloldali, de ezek közül első helyre Schiffer Pál és Horváth Zoltán, egyúttal mint Szakasits „rossz szellemei". Természetesen erre az oldalra kerül Szakasits Árpád is, akinek igazi, árnyalt portréjához a Böhmírás csak hozzájárulhat, de semmiként sem helyettesítheti, s Rónai Sándor, akiről higgadtabb, elutasító, de igazabb leírást ad. Feltűnő, hogy Marosán Györgyről — akivel a valóságban is sokszor együttműködött — sokkal visszafogottabban szól. Meglepő, hogy Justust alig említi. Végeredményben azonban a baloldal bemutatása történetileg teljesen elhibázott és felszínes. Először is, ez a baloldal nemcsak Magyarországon, nemcsak Kelet-Európában, vagyis nemcsak a szovjet hadsereg védőpajzsa mögött jött létre, hanem jellegzetes módon vezető szerepet játszott Olaszországban, s felerősödött Franciaországban is. Nenni és a magyar baloldal között közvetlen kapcsolatok is szövődtek — sokszor éppen a nemzetközi konferenciák vitái kapcsán — s ebben semmiféle kommunista infiltráció nem történt. Böhm írásának gyengéjéhez tartozik ahogyan a politikatörténetet elszakítja a gazdasági fejlődés néhány fő eseményétől, amiben ráadásul a szociáldemokratáknak pozitív kezdeményezései voltak — de amelyek a jelek szerint kiestek Böhm látószögéből. S ahogyan az is jellegzetes, ahogyan hirtelen 1948-as haragjában egyértelműen „a rosszak" közé állította Ries Istvánt, az igazságügyminisztert, a korszak talán legtragikusabb szereplőjét. — akivel ráadásul Böhm több ízben a legszorosabban együttműködött (ezt Böhm el is mondja), de aki 1948 nyarán Szakasitssal együtt néhány hónapra az MDP vezetője lett. Mindenesetre „a rosszak" esetében javasolom az olvasónak hogy a memoár portrérajzait feltétlenül egészítse ki annak a Denis Healeynek soraival, aki 1947-ben többször is megfordult Budapesten, s a brit