Századok – 1992

Történeti irodalom - Gazdag Ferenc: Franciaország története 1945–1988 (Ism.: Jemnitz János) V–VI/680

682 történeti irodalom 682 A belpolitikában Gazdag sok más politikust is jól mintáz meg, Pompidoutól Giscard d'Estaing-en át Mitterandig, bemutatja a pártok emelkedését és hanyatlását, a kommunista avagy szocialista párt dilemmáit, csakúgy, mint a liberálisokét és a gaulle-ista jobboldalét, sót azok belsó tartalom-problémáit és alakváltozásait is. A jól sikerült fejezetek közé tartozik az 1978-1982-es időszak, vagyis a giscardista korszak szétmállásának, a baloldali győzelmének, a nagy reményeknek és a radikális kezdetének, majd a megtorpanásnak sokszínű bemutatása. Ámde abból következőleg, hogy a szerzőnek nyilván nagy gondja lehetett a megadott terjedelemmel, vagyis inkább mindig elhagynia, rövidítenie kellett, s nem árnyalnia - néhány olyan pontot és kérdést kell jeleznem, ahol vagy aggályaim vannak, vagy hiányérzetem maradt, mégpedig — úgy vélem — nem másodrendű részkérdésekben. A szerző és a kötet kiadója nem véletlenül jelzi, hogy a kötet politikatörténet, s ennek során elsősorban a nemzetközi kérdésekre és a belpolitikára volt figyelemmel. Jeleztem már, hogy Gazdag Ferenc mindig figyelmet fordított a fő nemzetközi és belső gazdasági trendek alakulására — hiszen enélkül manapság már nem lehet politikatörténetet Írni. Ám a szociológiai folyamatok — noha megjelennek (némileg későn e kötet lapjain) — még sem kerültek megfelelő helyükre, ott sem, amikor a pártok erőviszonyainak hullámzásáról esik szó. Pedig ez nyilvánvalóan rendkívül fontos. (Pl. az FKP esetében a Párizs-környéki „vörös gyűrű", a munkáskülvárosok meggyengülése, eltűnése, alakváltozása.) Egy másik hatalmas terület a kultúra és az értelmiség mozgásának kérdése. Ezt sehol nem lehet kirekesztem a politikai életből, Franciaországban pedig megkülönböztetetten nem. Gazdag nem is feledkezik meg erTŐl az összefüggésről: az értelmiség megjelenik 1945-ben, majd „előfordult" 1947-ben, amikor az FKP „útitársai" közül távozókról (olyanokról, mint Camus, Vercors, stb.) esik szó, avagy később, amikor az 1981 évi baloldali sikert jeleníti meg és „szinte" népünnepélyekről ír. (Ehelyütt a szinte szócska nagyon fölösleges — ezek valódi népünnepély-megmozdulások voltak a választás estéjén!) Ám az értelmiség és a kultúra problémái, hatásuk a politikára — mégsincsenek a helyükön, erősen marginalizálódtak. Ugyanilyen nagy kérdés a szociálpolitika „helyretétele". Gazdag Ferenc érdeme, hogy mindjárt kezdetben, 1945/46-ban jelzi az új idevágó törvények meghozatalát és e témával az egyes politikai fordulóknál (természetesen 1981 után ismét nagy hangsúllyal) találkozunk, s azt is érzékelteti, hogy az egyes törvényekkel szemben másfajta gazdasági folyamatok, az ár-bér mozgások ellentétes irányban hathatnak. Mindez nagyon igaz: ám éppen ezért e témának megint jóval nagyobb figyelmet kell szentelni, mind a jogi, mind a reális folyamatoknak. S ha ez igaz általában, akkor méginkább igaz egy szűkebb, de ugyancsak a dolgozók nagyon széles tömegét közvetlenül érintő összefüggésben: a szakszervezetek reális hatalma, illetve az üzemen belüli demokrácia, munkásbeleszólás, önigazgatás kérdésében. Gazdag Ferenc figyelmét ez a téma sem kerülte el. Megemlékezik arról, hogy már az első korszakban, 1945/46-ban fontos törvények születtek e témában — ekkor természetesen a szélesítés, demokratizálás irányában. Ám az, hogy a gyakorlatban minden miként működött, mi volt ennek a játéka akárcsak 1945—47 között, erről már nem esik szó. Megjelenik ugyanez a probléma a híres 1968 tavaszi májusi „lázadás" kapcsán is, úgy is, hogy De Gaulle meglepő új terveket terjeszt elő, - amelyet saját táborában megtorpedóznak. Itt megint — gondolom — jogos igény lett volna arra, hogy többet tudjunk meg minderről: kik, miként viselkedtek, s De Gaulle is még kikre támaszkodon, vagy hogy a javaslattevőknek milyen kapcsolatai voltak. A téma fontos, hiszen a szerző említi De Gaulle-nál és a gaulle-istáknál a bonapartizmus jelzőjét, de sem általában, sem ebben a vonatkozásában ezt nem magyarázza meg, holott ez a szál nagyonis élő (az volt 1981-ben is.) Végül ugyanennek a kérdésnek egyik nemzedékünkre alighanem egyik legígéretesebb megjelenésére — követelésekben és törvényekben, cikkekben és koncepciókban 1981 után került sor. A törvényeket a szerző maga is jelzi; ami megint homályban marad, az pontosan az, hogy mindez a valóságban miként érvényesült, akár az üzemekben a munkások, illetve a szakszervezetek szempontjából; hogy e téren a későbbi politikai változások ezeket a vívmányokat mennyiben érintették a gyakorlatban, s hogy az ismert francia szakszervezeti pluralizmus révén (avagy annak ellenére?) ez a munkás-dolgozói részvétel nemcsak az érdekvédelemben, hanem még a termelési folyamatok meghatározásában is (!) miként érvényesül Európa e fejlett országában, ahol a jogoknak és törvényeknek mmdrg oly nagy jelentőséget tulajdonítottak, ám az sem véletlen, hogy a jogi gondolkodás inverz tükörképét Anatole France híres mondata tömören fogalmazta meg: mindenkinek joga van a Szajna hídja alatt aludni - s a társadalomból kiszoruló 1/3 külön mozgása, ennek kezelése mindenütt, így Franciaországban is növekvő fejtörést és politikai hullámzást okozott és okoz. E nagy témákhoz tartozik, hogy a szerző 1945/46-hoz (s később 1981-hez) kapcsolódóan leírja, hogy a szocialisták nem gondoltak szocialista áttörésre, átalakulásra. Ez azonban így annyira tömör meg-