Századok – 1992

Történeti irodalom - Manolova Maria: Parlamentarizm v Bulgaria (Ism.: Horváth Pál) V–VI/671

történeti irodalom 671 MARIA MANALOVA PARLAMENTARIZM V BULGARIE Szonja, 1989. 236. p. PARLAMENTARIZMUS BULGÁRIÁBAN 1879-1894. A neves bolgár jogtörténész újabb műve ma ugyancsak aktuális kérdések hordozójává vált. A nyilván néhány évvel ezelőtt lezárt kutatás persze aligha számolt a témakör ilyen értelmű aktualitásával. Az 1879 évi timovói polgári demokratikus alkotmány feltárása után (ld. erről M. Manalova: Szözdavane na tömovszkata konsztitucija, rec. Állam- és Jogtudomány XXV/3, 1982. 579-582. pp.) nyilván szükségét érezte a szerző, hogy a deklarált történelmi vívmányok megvalósulásáról is képet alkothasson végre a közgondolkodás számára. A bolgár nemzetállam újjászületése — mint ismeretes — szervesen összefonódott az érdekelt hatalmak (Oroszország, Ausztria-Magyarország, Németország, ill. a vezető nyugati hatalmak) Balkán-politikájával, ami a Berlini kongresszushoz (1878) vezetett. A nagyhatalmak a bolgár nemzeti törekvések figyelmen kívül hagyásával vonták meg a határokat, ill. a szuverinitásában változatlanul korlátok közé vont állam élére egy hatalmát vesztett német fejedelmi dinasztia leszármazottját (Battenberg Sándort) ültették. A liberálisokat tömörítő nemzetgyűlés kénytelen volt eltűrni, hogy a nagyhatalmak Bulgáriát besorolják a dinasztikus Európa keretei közé. Ilyen körülmények közt az alkotmány nem sok biztosítékot jelentett az eleve reakciós neveltetésű uralkodó törekvéseivel szemben. Az a paradox helyzet állt elő, hogy a cári Oroszország ellenállása menthette meg csak az alkotmányos rend fenntartását. A liberális kabinet (3. kabinet) feladata lett volna most már, hogy a parlamentáris monarchia működésének a feltételeit megteremtve elejét vegye a fejedelmi diktatúrának. Ezekben az években kerültek a nemzetgyűlés elé a közigazgatás átszervezéséről, az iskoláztatás új rendjéről, a helyi önkormányzatokról, ill. szélesebb értelemben az állami szolgálat (posta, a vám- és a külkapcsolatok stb.) rendjéről szóló legiszlációk tervezetei. A parlamentarizmus első szerény eredményei azonban az 1881. évi fejedelmi államcsínnyel elenyésztek, sőt az uralkodó magát a nemzetgyűlést is feloszlatta és egy 12 tagú államtanácsot szervezett. Az alkotmányt két évre felfüggesztették és a féktelen terror légkörében megválasztott újabb nemzetgyűléstől a visszalépések formális jóváhagyását is kieszközölték. A parlamentáris monarchia alkotmányos rendjét megcsúfolva egyfajta „ellenreformok" születtek e korban, amit II. Sándor cár halálát követően már Oroszország sem ellenzett. A megyei és a járási közigazgatás átszervezése az önkormányzatok korlátozását jelentette, ill az 1882-ben életbe léptetett új községi és városi törvényekkel egy nyíltan antidemokratikus, centralizációs szisztémát teremtettek. Az állami tisztségviselők kinevezési rendjében nyíltan alkotmányellenes rendelkezések kaptak helyet. A fejedelmi diktatúra leplezetlen megnyilvánulásai sokasodtak a 80-as években és a bolgár nemzetgyűlés (a parlament) egyre kevésbé szolgálhatott a hagyományos értelemben. A liberálisok (Karavelov, Szlavejnikov stb.) sorra külföldre menekültek, a nemzetgyűlés padsoraiban pedig a nyíltan osztrák, ill. az orosz orientáció képviselői vívtak meddő harcokat. A fejedelmi diktatúra viszonylag hamar felőrölte a parlamentáris rendszer intézményeit. A belső politikai válság megoldhatatlanná vált és az orosz orientáció formális megtörése (1884) sem szüntethette meg a fiatal polgári nemzetállam egyensúlyvesztéseit. A „nagy-bolgár egység" ügyének a kisajátításával, a polgári nacionalizmus felszításával keresett kiutat most a kormányzat. Kelet-Rumélia visszaszerzése azonban ismét csak a nagyhatalmi törekvések csapdájának bizonyult, miután az átértékelt angol diplomácia Bulgáriát szemmel láthatóan az osztrák orientáció felé terelte. Az 1886-os bolgár-török megegyezés és az egyidejűleg megkötött bukaresti béke Bulgáriát a tengerszorosok kulcsává tette, ami az orosz orientációt radikális lépésekre kényszerítette. Az angol segédlettel végrehajtott ellenpuccs azonban ismét csak keresztülhúzta a számításokat, de nem tudta elhárítani a fejedelmi diktatúra kiteljesedő válságát. Battenberg Sándor 1886 augusztusában lemondásra kényszerült és az osztrák orientációt vezető Vaszil Radoszlavov most régenstanácsot szervezett, amely a nagyhatalmakhoz küldött misszója útján új dinasztikus megoldást keresett. így a sorozatos belső válságok (zendülések) közepette a nemzetgyűlés végülis tudomásul vette a nagyhatalmak jelöltjét, Ferdinánd Szász Coburg góthai fejedelem személyében Az emigránsok és az egyházi vezetők ellenállása azonban eleve ingataggá tette az új rezsim megszilárdítását. Ebből az aláphelyzetből fakadt, hogy a kormányzat ismét csak olyan természetű strukturális változásokat eszközölt, amelyeket nemrég még a fejedelmi diktatúra kezdeményezett. A parlamentáris intéz-