Századok – 1992

Történeti irodalom - Cimbaev Nikolaj. Szergej Szolovjov (Ism.: Niederhauser Emil) V–VI/667

668 történeti irodalom 668 ban is publikált. Óriási mennyiségű levéltári anyagot átnézett, ennek egy részét otthonában is használhatta, de amikor egy ízben a szállítás közben egy akta elveszett, lemondott erről a kiváltságáról. Hannónikus családi életet élt, 12 gyermeke született, s közülük nyolc fel is nőtt. Vallásos ember volt, vasárnaponként mindig eljárt az istentiszteletekre, de amikor fia, a későbbi vallásfilozófus Vlagyimir Szolovjov kamaszkorában ateistának vallotta magát, liberális felfogása miatt ezt is eltűrte. Éppen fia mondotta róla, hogy a „hit, haza, munka" hármas jelszó jellemezhetné a legjobban Szolovjov egész életpályáját. 1879-ben, viszonylag fiatalon halt meg, miután 1877-ben a kormánnyal történt konfliktusa miatt lemondott a rektorságról és professzori állásáról. Magiszteri disszertációja (1845) III. Iván és Novgorod kapcsolatai tárgyalta, a doktori (1847) a Rurik-család nemzetségi kapcsolatait. írt néhány történetfilozófiai tanulmányt is. 1872-ben Nagy Péter születésének 200. évfordulóján nyilvános előadásokat tartott a moszkvai egyetemen, ezek történetszemléletének fontos vonásait mutatták meg. Életműve azonban az „Oroszország története a legrégibb időktől", a nagy szintézis, amellyel Karamzint akarta megelőzni. 1851-től évente jelentetett meg egy kötetet, s a 29. kötettel eljutott majdnem a 18. század végéig (ahogy halála után mondták, már csak 20 évet kellett volna megírnia, hogy eljusson II. Katalin uralkodásának végéig, addig tervezte a munkát). Az első századok vonatkozásában a kiadott forrásanyag alapján dolgozott, a 18. századot azonban, már csak előzmények híján is, levéltári források alapján dolgozta fel. Sajátos periodizációt alkalmazott. Az első korszak nála a Rurikok közti nemzetségi kapcsolatok kora, a 9. századtól a 12. sz. második feléig, a második a nemzetségi kapcsolatok átalakulása államiakká, a 16. sz. végéig, utána következik a 17. sz. elejének zavaros korszaka. A 17. sz. és a 18. sz. első fele az átalakulások kora, az orosz állam elfoglalja helyét az európai rendszerben. A 18. sz. derekától a 19. sz. derekáig tart az a korszak, amikor szükség volt a szellemi és erkölcsi felvilágosodásra, amikor, saját szavai szerint, a meglévő testbe lelket kellett lehelni. Az 1850-es évektől kezdődik a jelenkor, amely learatta az előző korszak gyümölcseit, amikor eljött az önismeret kora. Ha Karamzin az orosz állam történetét mutatta be, érdemben Szolovjov is ezt tette, csak éppen későbbre helyezte a valódi államiság kialakulását, mint elődje. Alapvetően a politikai fejlődést mutatta be részletesen, az okok és következmények láncolatára fűzve fel pragmatikusan az eseményeket, gondosan ügyelt a földrajzi viszonyokra. Egykori szlavofil barátai és későbbi ellenfelei azt vetették a szemére, hogy ebből a munkából éppen az orosz nép története hiányzik. Pedig korszakonkint adott fejezeteket az orosz társadalomról is, ezek együtt jóformán kiadnak egy megfelelő társadalomtörténetet. Dehát a munka gerincét nem ez adta, hanem az eseménytörténet, a fejezetek is többnyire az egyes uralkodók országlásához kapcsolódnak. Az egész munkát áthatja Szolovjov elképzelése, meggyőződése, hogy (mindenhol) szükség van erős, de ugyanakkor liberális államra. Nem hitt Oroszország elmaradottságban, szerinte csak késedelem van fejlődésében. Karamzinnal szemben, aki csak véletleneket lát, Szolovjov törvényszerűségeket (ez Hegel hatása nála), a nemzetségi és állami elv harcát. A szlavofiloktól eltérően, mint hangsúlyozta, nem filozófiai történetet írt. A szlavoüloknak különben is felrótta, hogy túl sokat beszélnek, és keveset írnak. (Történeti vonatkozásban mintha igaza is lenne.) Szakmai arculatához az is hozzátartozik, hogy minél több forrást igyekezett bevonni, de mindent reprodukált belőlük — a forráskritika nem volt erős oldala. Még a hírhedt cseh králové dvl70r-i kéziratokat is hitelesnek tartotta, persze a jeles cseh történetíró, Palack^ is elfogadta, tehetjük hozzá. A korabeli orosz gondolkodásban I. Péter személye állt az előtérben, a nyugatosok felmagasztalták, a szlavofilok azt a negatív személyiséget látták benne, aki eltérítette az orosz fejlődést természetes irányától. Szolovjov is eleinte határkőnek látta, az 1872-es előadásokban és szintézisében viszont éppen a kontinuitást emelte ki az előző és a következő korszakok között. Péter reformjait fenntartás nélkül elfogadta. Cimbajev, aki alig bírálja hősét, itt látja legnagyobb gyengéjét: Szolovjov nem mérte fel a péteri haladás árát, az erőszak szerepét. Egyébként a történelem lényegének a népi öntudat fejlődését tartotta, az orosz állam népi jellegét is hangsúlyozta, csak ez a tárgyalás során valahogy kilúgozódott a sok esemény közül. Cimbajev Szolovjovot tartja a legnagyobb történésznek, úgy látja, V. O. Kljucsevszkij szintézise csak a szilovj ovinak irodalmasított változata. Ebben a felfogásban már nem tudjuk követni a szerzőt, a magunk l öszéről Kljucsevszkijt tartjuk a csúcsnak (és ebben nem is állunk egyedül). De ez már nem Szolovjov megítélésének a kérdése csupán. Az „Oroszország története" mindmáig a legrészletesebb eseménytörténeti szintézis, ezért is adták ki újból az 1960-as években (egyes köteteknek a maguk korában volt több, olykor hat kiadása is). Középiskolai tankönyve már életében több kiadást ért meg, azután kegyvesztettsége miatt nem került kiadásra, később megint többször megjelentették.