Századok – 1992
Tanulmányok - Szakály Ferenc: A magyar nemesség a török hódoltságban V–VI/562
574 s7.akály ferenc Ócsán, Alsónémedin, Tason [sic!], Ráckevén élő nemesek teszik. 1648-ban Dunapataj környékén folyik nemességigazolási eljárás. Még itt, a hódoltság mélyén is elérte a nemesi vármegye keze az övéit, igaz, hogy nemcsak segítő szándékkal, hanem a jobbágytalan kuriális nemesekre kirótt taxa behajtása céljából is. Ezt az áldozatot azonban szívesen vállalta a hódoltsági nemesség, mert a »taxa« szabadságának elismerése s egyúttal bizonyítéka is volt. A Dunapataj melletti Kisdrágon (ma puszta) élő Szép-család nemességének bizonyítására elengedő volt az a vallomás, hogy »királyurunk őfelsége nömössei voltanak mindaddig, valamig az török császár az országot meg nöm vötte, valamiulta penig isten az nömös vármegyét helyére állatta, azidő alatt mindönkor megatta az nömös taxát Szép Ilona Szép Annókkal együtt«. Ezek a szavak mindennél meggyőzőbben bizonyítják, hogy a 16. század a hódoltsági nemesek számára kiváltságaik megszűntét jelentette, a 17. század elején viszont számukra is »helyreállott« a vármegye."78 Makkai igazát támasztja alá, hogy a nemességvizsgálatok tanúi másszor is élesen szembeállították egymással a nemesi vármegyék helyreállása előtti és utáni időket: „mert vagion annak 48 esztendeie, az mikor én alá szakattam az régi nemes emberek közzé — mondotta például 1653-ban Márkus Imre 75 esztendős pataji nemes —, még akkor az nemes vámegie úgy heliére nem állott, mint most..."7 9 Mivel azonban a nemességvizsgálatokat nem a hódoltságon kívüli magyar hatóságok, hanem maguk az érintettek kezdeményezték, a török uralom alá került eredeti lakóhelyén maradt régi nemesség magára találásának más, belső indítékai is lehettek. Gondolunk itt például arra, hogy a sokáig paraszti sorban élő hódoltsági nemesek azokon a helyeken, ahol a „tizenötéves háború" idején meghúzták magukat, „normális" viszonyok közé kerülve hamar ráérezhettek a kiváltságolt jogállás mármár feledésbe merült ízére. Vagy éppen ellenkezőleg: rádöbbenhettek arra, hogy osztályos társaik emiatt mennyire elkülönülnek a paraszttársadalomtól. Átmeneti menhelyükön ezen túlmenően is számtalan olyan tapasztalatot szerezhettek, ami arra ösztönözte őket, hogy hazatérve mielőbb érvényt igyekezzenek szerezni addig kihasználatlanul hagyott lehetőségeiknek. A „régi" hódoltsági nemesek túlnyomó többsége okleveles bizonyítékok helyett csak az azok hiányára vonatkozó magyarázattal szolgálhatott. Bugyi Szarka Balázs iratai állítólag valamikor a „tizenötéves háború" kirobbanása előtti években veszelődtek el: „egy Szunyogi Albert nevű gyermeket tartottunk — vallotta özvegye 1639-ben — s otthon nem létünkben mind iskátolástul, az kiben tartottuk, ellopta; ezen Babad nevű pusztáról való levelünk abban volt, melyet király urunk ő felsége adott volt nagyobb bizonyságnak okájért."80 Vörös Sebestyén maga mesélte, hogy „vallottam az [bátyai] házam meg égésében 100 tallér kárt, mert a házam földében volt cl téve Murcsnak és Sajónak az levele, azok bizoni ott égtek, az falunak az summa felől való leveleis, az kit török urok adtanak volt, azis ot éget".8 1 Mindezek után némi meglepetéssel olvassuk, hogy dömsödi Hajós István eredeti oklevelekkel tudta igazolni, hogy egyik felmenője 1539-ben megvásárolta Izdra falu fele részét, és hogy János király 1540-ben mentesítette dömsödi telküket mindennemű rendes és rendkívüli taxa alól. Ennek ellenére meglepő módon csak 1676-ban folyamodott Pest-Pilis-Solt vármegyéhez nemessége elismertetéséért, miután Dömsöd tanácsának iga-