Századok – 1992
Tanulmányok - Szakály Ferenc: A magyar nemesség a török hódoltságban V–VI/562
568 s7.akály ferenc gálatában szerzett érdemeiknek, gazdasági sikereiknek és személyes presztízsüknek — egyszóval: rátermettségüknek — köszönhették. Különösen tanulságos beleolvasni abba az 1600. évi bizonyságlevélbe, amelyben a kecskeméti tanács az 1581-ben elhunyt nemes Kalmár János és felesége ottani tevékenységét jellemezte: „az ecclésianak egy főoszlopa volt, az polgári társaságnak és városunknak főgondviselője, főbírája és főtanácsa volt, az jóságos cselekedetekben, az keresztény mérsékletes és tiszta életben mindenekelőtt tündöklött, az jóknak szeretője, az gonoszoknak gyűlölője volt, az nyomorultaknak segítője, táplálója és mind haláláig keresztyén hivataljának serény követője volt." Felesége „pedig asszoni állatokhoz seregünkben az szent élethez illendő tiszta életet viselt és szemérmetességet, minden tökéletes erkölcsben világos szövétnek gyanánt. Az szegényekhez penig olyan volt, mint Tabita, ki felől szól szent Lukács, articulus 9."56 A bizonyságlevélben szó sincs a származásból eredő kiváltságokról, annál inkább a „közösségépítő" erényekről: a dolgos és tiszta életvitelről, az elesettek kötelességszerű gyámolításáról, a mezőváros és az abba beilleszkedett református egyházközség érdekében vállalt áldozatokról. Olyan tulajdonságokról tehát, amelyek lehetővé tették, hogy a magukra maradt paraszt-telepek önmagukat igazi közösséggé szervezhessék. Abból következőleg, hogy Lippay András gyöngyösi nemes 1592-ben az ottani református diákok ellátására az egyháznak adományozta malmát, ő is Kalmárhoz hasonló közösségi erényekkel ékeskedhetett.5 7 Ahogy az már a fentiekből is kitetszhetett, a hódoltságiak esetében a magyar hatalom sem tartotta tiszteletben a legsarkalatosabb nemesi kiváltságot, az adómentességet. Igaz, a jobbágytelekre ült ármálisták — amennyiben nem élveztek külön mentességet — az ország más részein is viselték a földesúri terheket és fizették az egyházi tizedet,5 8 a hódoltságban nemcsak ezek, hanem — legalábbis a nagy végvárak környékén — többnyire a saját kúriájukban élők is rákényszerültek az adó és a szolgálat felvállalására. Nyilván azon „védelem" címén, amelyben a végvárak hadinépe és a földesúr — ugyan nem a törökökkel, hanem önmagával szemben — kéreüenül részesítette őket. Mivel úgy tűnik, hogy a nagy mezővárosokba húzódott birtokos nemesek is részt vállaltak az általában úgyszintén egy összegben megállapított magyar földesúri adóból (summából) és a tizedmegváltásból (árendából), ők egyszemélyben voltak kisajátítók és kisajátítottak. A török uralom alatt élő nemesek keresetei és panaszai ugyan a legfelsőbb törvénykezési fórumokig is eljuthattak — a kecskeméti Patócsy Gáspár például a debreceni magisztrátus elől egyenest „őfelsége székére" („ad sedem Suae Maiestatis") fellebbezte fentebb említett ügyét, ahol érdemben foglalkoztak is azzal —, azon alapelv viszont, miszerint nemes személyhez ítélet nélkül nem szabad hozzányúlni, rájuk nézve nemigen volt érvényes. Láthattuk: Paksy György tatai kapitány pofonokkal hozta Pethő Lukács acsai nemes tudomására, mi a véleménye a hódoltsági nemesek jogairól. Miként Böjthe János hercegszöllősi (Baranya m.) nemes tragikus esete mutatja, ennél rosszabbul is járhatott volna. „Volt ide alá a Duna mellett egy nemes ember Herczeg Szeleön — jelentette 1566. március 19-én Szigetről Nádasdy Kristófnak Orosztonyi Péter szenyéri tiszttartó —, ennél kazdagabb mind az egész Duna Dráva kezett nem volt, ki hívséges szolgálattal nem kicsin dolgokba szolgált ő felsége házához mind az elébbi kapitánoknak, mind penéglen ezidőbelieknek [értsd: nyilván
